Add tovább a verset – 20. hét – Halmi Tibor
2019-ben, a magyar költészet napján versláncot indítottunk az ART7 művészeti portálon.
A #verstag menete: a kiválasztott költőt felkérjük, hogy a következő hétre egy másik fiatal költőtől (aki 1984. január 1. után született) ajánlja az olvasóközönségnek kedvenc versét, és írjon róla pár rövid, akár kulcsszavakkal is kifejezhető gondolatot, egyben ezzel adja át a stafétát.
Nyerges Gábor Ádám, a 19. #verstag-elt, Halmi Tibor versét válaszotta. Halmi az Apokrif Irodalmi Folyóirat és a Fiatal Írók Szövetsége közös könyvpályázatának tavalyi nyertese, első kötete a közeljövőben várható.
Halmi Tibor: Dorombolni kezd
Most
ezek a tarkóig visszanyírt fák,
egy limonádészagú nyári napra gondolok,
arra a pályaudvaron töltött félórára,
ahogy a Zamárdiból érkező vonatod
vártam, megszomjaztam,
és betértem a kantinba egy sörre.
Késtél, ezt állapítottam meg a ponyva alól,
vagy talán én érkeztem korábban.
Szélcsend volt és sörpadok,
nem zavart a mindenütt-beton,
a nehéz levegő koponyafeszítő forrósága.
Megelégedtem azzal, hogy tudom, élsz,
a sör kellően hideg volt, megnyugtatott az
idegenek társasága. Tudtam, hogy
velük még annyi mindent kezdhetnék,
persze nem lenne sok,
és csak ültem, vasalt fenékkel,
és kinyújtottam a lábam. Néztem,
hogyan mozognak azok,
akik fontosnak hazudják az idejüket,
mennyi szervezés, hogy ne tűnjön
menekülésnek, egy kitakart vágányon
a beérkezett, koszos vonatra
teszik fel poggyászaikat, és közben
titokban rettegnek a hangosbemondó hangjától,
nehogy jobb ajánlata legyen. Ültem,
és boldog voltam, ez
szinte biztos. Mellém szegődött,
majd dorombolni kezdett
kezem alatt egy kósza fénysugár.
(Megjelent: 2000 Irodalmi és Társadalmi havilap, 2019/2)
„Megelégedtem azzal, hogy tudom, élsz”. Milyen fájdalmasan szép vagy szépen igaz sor ez. Isten ments, hogy generációs életérzést meg nemzedéki szószólói programot kiáltsunk (bízvást lesz majd kritikus, aki megteszi) egy ilyen maradéktalanul találó sor olvastán, de azért nem véletlen, hogy ez a lehetőség is felmerül. Halmi Tibor generációja egyik legérzékenyebb költője, részben azért is, mert fegyelmezetten fogja verseiben az érzelmek gyeplőjét (de az sem árt, hogy nem használ az iméntihez hasonlatos képzavarokat), írásaiból módszeresen nyirbálja az érzelgősség jegyeit. Amit leír és meghagy verseiben, többnyire csak pontos megfigyelések, alkalmi kommentárok gondos (és láthatatlanná rejtett), nagy igénnyel véghez vitt egymás mellé szerkesztése. Nem állít műveiben többet és kevesebbet, mint hogy így élünk, hát nem fura? És az. Tényleg furcsa, a leghétköznapibb dolgok, akár a fák, egy pályaudvar, egy kantin vagy (kiváltképp) egy kósza fénysugár – mindhez hozzászokott a szemünk, a tudatunkról nem is szólva, Halmi költészete azonban udvarias, halk torokköszörüléssel, még véletlenül sem tolakodóan felhívja rá a figyelmünket. Hogy néha például elég (mert elég kell legyen) a tudat, hogy az a bizonyos valaki él, mert a fontosnak hazudott idő van, hogy nem egészen úgy működik, ahogy elterveztük, ahogy szerveztünk, és akkor, akármiért, akárhogyan, de a valaki mégsincs jelen. Milyen fájdalmasan szép vagy szépen igaz ez a melankolikus, szinte (!) biztos, édessavanyú boldogság. Hát nem?
Nyerges Gábor Ádám
#verstag #art7 #palyaudvar #sorpad #tudomhogyelsz #dorombolnikezd #koszafenysugar #boldogvoltamszintebiztos
