Bengt Jangfeldt: Raoul Wallenberg élete
Rémes sztori – izgalmas könyv, fantasztikus fotó- és dokumentumanyaggal.
Raoul Wallenberg
Persze, hogy tudom, ki Raoul Wallenberg – ő mentette a bajbajutottakat, zsidókat, baloldaliakat, a nácik ellenségeit. És azt is, hogy máig nem lehet pontosan tudni, mi lett a sorsa ’45-öt követően, mikor a ruszkik elfogták. Meg hogy ’47-ben a Ljubljankán meghalt. Meg hogy ’53-ben még látták egy lágerben. Közhelyek, pontosabban: csacsiságok.
A rejtvények izgattak, mikor belebújtam Bengt Jangfeldt könyvébe. Miért döntött úgy ez az akkor harmincéves fiatalember, Svédország leggazdagabb családjának sarja, hogy Budapestre jön, hogy a nyilas terror idején emberek tömegét mentse? Miért nem támogatta jobban (pontosabban: miért szabotálta) mentőakcióit a svéd külügy, a kormány, az adminisztráció? És ráadásként: miért gáncsolta Wallenberget végig a saját családja? Miért nem lehetett máig felderíteni, mi lett a sorsa a Szovjetunióban? (A korábbi mítosz, miszerint „elvesztek az iratok” – nonszensz. Hogy miért tartom annak, arra később kitérek.) A könyv ez utóbbi rejtély terén nyújtja a legtöbbet, mivel Jangfeldt nagy mennyiségű, frissen kibányászott orosz doksihoz jutott hozzá, amivel módosította az eltűnéséről-haláláról addig kialakult képet. (A rejtélyt megnyugtatóan megoldani persze ő sem tudta.) További rejtély volt számomra: hogyan tudta kiverekedni (és felépíteni) azt a hatalmas intézményrendszert, szinte pár hét alatt, amivel – alsó hangon is – több tízezer ember éltét mentette meg.
*
Már a könyv közepén láttam, hogy a kormány és a család szabotált. A svéd külügy, (kormány, bürokrácia) nem vette jó néven Raoul hihetetlen tempójú ügyködését Magyarországon. Az adminisztráció viselkedése – mint semleges ország hivatalos vonalvezetése – talán érthető: nem akart belekeveredni valami német-svéd konfliktusba. De ez is marhaság, mert V. Gusztáv svéd király híres, 1944-es levele Horthyhoz volt az egyik kiváltója, hogy leállították a deportálásokat, és a főváros zsidó lakossága nem került a gázkamrákba. Svédország Sztálingrád felé, és főképp a csata után – igaz, csak legfelső szinten – mondjuk a király szintjén, menekültpárti volt. De egy szinttel lejjebb – a kormányzati bürokráciában – már csak ímmel-ámmal támogatták az egyébként diplomatastátuszban dolgozó Raoult. Nemegyszer vissza is füttyentették, hogy nono, ez már túlzás. Ha nagyon megvakarjuk, ez a reakció érthető: a semleges Svédország a háború alatt acéllal látta el Hitleréket (a biznisz az biznisz és kész…) Szóval ezen a középszinten Raoulnak minden határozottságára, fantasztikus sármjára – mert az is volt neki, hajjaj, de mekkora – és kiterjedt (nemzetközi) networkjeinek felhasználására volt szükség, hogy például a taxiköltségét, a vacsoráit, netán a szállodaszámláit is fedezni tudja Pesten.
Jangfeldt kutatásaiból az derül ki, hogy ha az amerikaiak nem lépnek fel kellő agresszivitással – semmi sem történik. Az amcsi külügyminiszter, Cordell Hull leüvöltötte a svéd apparátust, de ami a legfontosabb, minimum két és fél millió dollárt hajtott fel amerikai zsidó szervezetektől kezdve a Vöröskereszten át, a szolidaritásra még emlékező egyszerű amerikaiakig. Végül is ő teremtette meg a szükséges anyagi hátteret. Még fontosabb, hogy Wallenberg mögé állította a Roosevelt alapította War Refugee Board szervezetet és anyagi eszközeit – és küldte ezt a pénzt Raoul saját kezeihez. (Ugyanis a svéd adminisztráció adott ugyan pár fillért – ötvenezer koronát, ami a kiadási számlákat illetően bakkfity volt –, ráadásul ennek költéséről napi jelentéseket kellett írni, indokolni, hogy kit, miért fizetett le, hová ment taxival stb. Tehát nem volt szabad kassza, amivel – mint diplomata – azt csinál, amit a percenként romló, vérengzős magyar helyzet megkíván. Nem, ha Cordell Hull – és az amcsi pénzügyminiszter: Henry Morgenthau – nincs, akkor nincs svéd misszió, nincs mentés.
E helyzet okai mélyebben rejlenek. Gárdos Péter filmje (Hajnali láz) kapcsán elmondta, hogy mint szponzorok, azaz a mai svédek csak akkor járultak hozzá a film anyagi támogatásához, hogy ha szerepel benne, hogy az akkori svédek micsoda szemét módon viselkedtek a halálraítéltekkel szemben. (Fogalmazzunk világosan: az akkori svédek támogatták a hitlerájt, hittek a német győzelemben és szemét dolgokat produkáltak, például átengedték vasútjaikat a németeknek Norvégiából a finn megszálláshoz, acélt és kommunikációs eszközöket játszottak át a Werhmachtnak stb.) És kicsit antiszemiták is voltak.
A Wallenberg-család
Meghökkentő. Még inkább az, ami a sorok között mondódik el, hogy a Wallenberg-család, amelynek kezében volt szinte a teljes svéd bankrendszer, nagyipar – egyszerűen kínosnak érezte Raoul „zsidómentő mániáját”. Vagyis: Raoulnak nemcsak a nyilasokkal, németekkel kellett küzdenie, hogy menthesse a rászorulókat (életveszélyes munka volt, gondolhatod), hanem saját családjával is. Kezdetben olyan apróságok tűntek fel nekem, hogy a család valahogy nem akarta, hogy Raoul, egyetemei után (Amerikában, a michigani Ann Arboron végzett) belépjen a banküzletbe. (Raoul ott képzelte el jövőjét.) A nagyapa végül azt mondta, jó, menj, kezdd az alapoknál és elküldte a húszévest Jaffába. (Az akkori Palesztinába, a brit protektorátusba). Ott a helyi bank tulaja – a nagyapa barátja – beültette egy kis irodába, hogy intézze a bank levelezését, és ezért a rabszolgamunkájáért egy büdös kanyit sem fizetett. Főképp pedig nem engedte, hogy kitanulja a banküzletet, vagy akár csak távolról belelásson a bank pénzügyi trükkjeibe – a nagyapa és a család teljes egyetértésével. Na, jó, tudom a svéd puritanizmus jelszava, hogy a gazdag srácnak is legalul kell kezdeni, aztán meglátjuk, mire megy a gyerek… De ez a „gyerek” akkor már legalább hat nyelven beszélt, építészmérnök volt, bejárta fél Afrikát, egész Amerikát, stopposként bumlizott a keleti parttól LA-ig!. De Európában is otthonosan mozgott (mert pl. portugálul is tudott – a német-angol-francia „stock” műveltségén túl). Ezt az embert „szigetelte le” a jaffai rokon ’házi feladatok’ körmöltetésével, a Wallenberg-klán főnökének egyetértésével.
Persze Raoul kíváncsi volt Palesztinára, kirándulgatott, utazgatott – kicsit tudott arabul, sőt megtanult héberül – ami kellett a jaffai üzleti levelezéshez… – szóval látta mi van az Izrael állam előtti Palesztinában. De ez – ekkor még – csak privát tudás volt. Mit mondjak, nem is igen tetszett neki a zsidó életvitel – legalábbis azoké, amiket odaútján (a hajón) látott: a menekülteké. De az se volt ínyére, amit Haifában tapasztalt. (Palesztinában ekkor 5-10% volt zsidó, és mikor Raoul odaérkezett, kb. akkor indult meg oda az európai menekültáradat. (A történetet Kardos G. György Avram Bogatír hét napja című regényéből tekintheted át…)
A könyvben idáig érve már nagyon pipa voltam a Wallenberg-családra. A kiterjed klán feje, id. Marcus Wallenberg bankár, kifejezetten ellenezte, hogy Raoul a bankvilágba, különösen hogy a birodalom centrumába (az Enskida Bankenbe), Svédország legnagyobb bankjába kerüljön. Ígéretek ugyan voltak – „várjuk meg hová fejlődik a gyerek, aztán meglátjuk. Raoul anyja is a bankárkodást forszírozta, de ezt az asszonyt lecsapták, mint egy taxiórát. Mondogatták, hogy „majd beengedjük, hogy ha beérik” – az „éretlen fiú” akkor már harminc felé járt! – és inkább piti külker ügyekbe küldték. Egyszóval mindent elkövettek, csak ne lásson bele a családi biznisz tevékenységébe. A Wallenberg család kontrollálta az elektronikát, a gyógyszeripart, s híres SKF csapágygyártást és persze mindennek középpontjában az Enskida Banken pénzintézetet. Durván fogalmazva Svédország – a Wallenberg-klán zsebében volt. Csakhogy a család, sőt a svéd felső tízezer a háborúban a német győzelemre tett, csak Sztálingrád után kezdtek leszokni náci mániáikról…
A piti ügyletben való utazgatásainak azonban volt egy fontos haszna: már ’42-ben és ’43-ban eljutott Magyarországra is. Pár hónapos itt tartózkodása alatt elég durva tapasztalatokat szerzett a magyar antiszemitizmusról, a diszkriminációról és a zsidótörvényekről. De igazán még nem érdekelte a történelemnek ez a sötét oldala.
Emberirtás, titokban
Aztán jött a damaszkuszi fordulat, ami magyarázza az első kérdésem: miért döntött úgy ez a fiatalember, hogy belevág ebbe a veszélyes vállalkozásba. 1944-et írunk, Raoul beleütközik egy magyar-svéd üzletemberbe, Lauer Kálmánba, aki a Wallenberg-klán kiterjedt üzleteinek egyik partnereként dolgozott. Zsidó lévén felnyitja Raoul szemét, hogy mi is van a szokványos háborús hírek mögött, konkrétan: mi is folyik Kelet-Európában, és főképp Magyarországon. Raoul ugyan újságolvasó ember volt, de ezt a titokban folyó emberirtást, csak ekkor fedezte fel. A sorozatban születő zsidótörvényeket, Magyarország ’44-es megszállását, az Eichmann-kommandó és a magyar csendőrség (et alia) deportálási akcióit, az átlagos közvélemény antiszemita beállítottságát, és a vidéki zsidóság titokban tartott kiirtását…) De nemcsak ezeket látta-tapasztalta: kezébe került az un. Auschwitzi jegyzőkönyv, meg Lauer révén találkozott szemtanúkkal, ill. a beszámolóikkal is. Látta a lengyel és ukrán népirtást, de leginkább az döbbentette meg, ami Magyarországon – Kelet-Európa legnagyobb zsidó populációjával – történik. És mivel e tényeket hiába jelentette a svéd külügynek, megszületik benne a döntés: cselekedni kell, mégpedig nem Stockholmban, hanem a helyszínen, Budapesten. Végre úgy érezte, hogy – sok mellőzés után – van életcélja, valami, ami hihetetlen energiáit mozgósítani tudja.
A többit ismerjük. ’44. július 8-án érkezett a fővárosba, ’45. január 17-én rabolták el az oroszok, e szűk fél év alatt több tízezer zsidó életét mentette meg. Bár ilyen munkát soha életében nem végzett, hihetetlen szakszerűséggel építette fel szervezetét. A központ Wallenberg irodája és szűk körű stábja, itt volt a fő ügyfélfogadás, a jogi segélyszolgálat, a személyi kérések itt dőltek el. Ez alá a központ alá négy kirendeltség tartozott: 1 élelmezés, étkeztetés, 2 gazdasági osztály (vonatjegyek, ruhák, pénztár, szállítás), 3 szociális részleg: orvosok, ápolónővérek, gyermekotthonok, betegszobák, árvaházak, öregek otthona, felvilágosítás szervezése. Ez utóbb mérhetetlen fontosságú volt. A Pesti Zsidótanács ugyanis nem adta tovább az Auschwitz-jegyzőkönyvet, nem világosította fel hittestvéreit a deportálás igazi céljáról, a megsemmisítő táborokról, tehát a „célállomásról”. Végül a 4. centrum, (lakáshivatal) foglalkozott a védett házakkal, búvóhelyekkel, futárszolgálattal. (Wallenberg magának négy vagy öt lakást tartott fenn, naponta váltogatta székhelyét, nehogy elkapják.) A bújtatott embereket, a svéd védettségű házakat naponta ellenőriztette, harcolt az oda be-betörő nyilas hordákkal stb.
Nem sorolom tovább: a mentőakciók sora nagyjából közismert. Mondjuk az már nem, hogy a svéd külügy összesen csak ötven darab svéd védlevelet (ill. útlevelet) volt hajlandó kiadni, mire Wallenberg egy magyar nyomdász segítségével csinált egy hajszálpontos másolatot az okmányokból, majd sorozatban legyártatta és kb. százezer darabot osztott szét a menekülők között. Azt már csak említem, hogy tárgyalt veszélyes emberekkel, Eichmannal, Himmler közvetlen megbízottjával, és persze magyar csendőrfőnökökkel és nyilas vezetőkkel, valamint a Zsidó Tanács tagjaival is, de benne volt a sokat vitatott Kasztner-vonat szervezésében is: vakmerő és céltudatos volt, rámenős – miközben állandóan az életével játszott. (Egy apróság: a legfőbb csendőr, Ferenczy László ezredes megkérdezte Raoultól, hogy ha segít a menekítésben, vajon beszámítják-e „jó cselekedetét” a háború után… Mert a ruszkik már a spájzban voltak. Egyébként ő volt az ukrajnai vérengzés főparancsnoka.)
A félelem nélküli ember
Vakmerőség, szervezőkészség, hihetetlen céltudatosság: ez volt az „új” Wallenberg. Mivel a mentőakciók történeteiről nem írok, az ember jellemzésére csak néhány kalandot említek. A nyilasok már elkezdték a zsidók Dunába lövését. Mikor Wallenberg megtudta, egy hálózsákkal kifeküdt a Duna-partra és várta a gyilkosokat/áldozatokat. Aztán félretolta a géppisztolyos szarháziakat, és neveket kiabált, meg rámutatott néhány emberre, akiket aztán magával vitt a pár száz méterre álló Vöröskereszt-kocsihoz. Olyan volt a fellépése, hogy a nyilas csürhe egyszerűen lebénult. (Persze: voltaképp bármikor beleereszthettek volna egy sorozatot: ez a kaland – ami többször ismétlődött – irtózatos kockázattal járt. De – anyjának írt leveleiből tudjuk – szerette az embermentésért vállalt kockázatot. A Dob utcai nagy zsinagóga előtt már összetereltek pár száz áldozatot, Wallenberg megérkezett, hóna alatt egy mappával és abból felolvasva, név szerint szólította a svéd védettség alatt állókat. Ezeket a háta mögé utasította. Aztán rámutatott egy emberre, maga miért nem mutatja papírját? (Nem volt neki…) „Maga is ideáll mögém.” Ez alkalommal kb. ötven embert mentett meg. A nyilasok ekkor is megdermedtek: ilyet még nem láttak. De elutazott Hegyeshalomba is, és a halálvonatról leszedett pár tucat embert – megint a hóna alól előkapott dossziéval – név szerint (meg kitalált nevekkel) –, miközben a vonatot épp átvevő német katonák csak bámultak. ’44 szeptemberétől – addig szólt diplomata, „hivatalos” küldetése, voltaképp haza kellet volna utaznia – minden napjának húsz órájában rohangászott, s tette kockára életét, hogy pár embert, netán egy tucatot megmentsen a biztos haláltól. Becserkészte a nyilas külügyminisztert, Kemény Gábort, felesége, Fuchs grófnő révén, titokban. (Talán szeptemberben.) Stockholmba repült, hogy Kolontáj asszonnyal tárgyaljon. Hogy volt ez lehetséges? Miről tudott a diplomata asszonnyal tárgyalni? Hogy tudott visszajönni? – máig titkos maradt ez a küldetése: a zsebnaptárában kimaradt két hét, bejegyzés nélkül, ebből következtetett a könyv szerzője a titkos utazásra. Én – Jangfeldt könyvét olvasva – folyton arra gondoltam, hogy ilyen félelem nélküli ember nincs. De van, csak ilyenről még életemben nem hallottam. De arról sem, hogy szeptembertől januárig napi 20 órát rohangált, aláírt, látogatta a külügyminisztert, beszélt a Hain Péterrel (a főnyilas gyilkossal), a Zsidó Tanács tagjaival. (Csodálkozott azok tehetetlenségén, de lelket öntött beléjük és segítette őket: pénzzel, élelemmel, kórházzal, gyógyszerrel, öregek otthonával, útlevéllel, arannyal, dollárral.) Wallenberg a gátlástalan embermentő és félelem nélküli ember modellje. Ez volt számomra a könyv legfőbb tanulsága.
Wallenberg és az oroszok
Végül: Wallenberg és az oroszok. A történet, amit Jangfeldt felkutatott, olyan izgalmas, mint egy krimi. Ilyen mélységű adatfeltárással soha nem találkozhattunk, mert Jangfeldt volt az első, aki bejutott a legtitkosabb katonai, állambiztonsági levéltárakba is, Gorbacsov megjelenése után szinte mindent – aláhúzva: a „szinte” jelzőt – kézhez kapott. (Azért a jelző kétkedő kiemelése, mert valószínűnek tartom, hogy Gorbit is átverte a titkosszolgálat valamelyike, vagy a katonai elhárítás, vagy valamelyik csinovnyik.) Akár hogy is, Jangfeldtnek ‘45 január elejétől eltűnéséig minden napról, tán óráról is van dokumentációja. Wallenberg átment az oroszokhoz – pár kiló arannyal, gyémánttal a benzintankjában, meg két táskányi dokumentummal. Itt egy őrmester továbbította a felsőbb parancsnoksághoz, azok értesítették a debreceni ideiglenes kormányt, és annak szovjet összekötőjét. Január 15-éig a legfelső – miniszteri-nagyköveti szinten foglalkoztak vele, Pesten járkált (két elhárító tiszt kísérte), de viszonylag szabadon. Kívánsága az volt, hogy Debrecenben beszélhessen Malinovszkij marsallal, amit meg is ígértek neki. (Szóval: mese, hogy Pesten csak úgy beültették egy szovjet autóba és nyoma veszett. A történet cifrább és a végkifejletét ma sem ismerjük.)
Tehát: Wallenberg január 16-án vagy 17-én meglátogatta a felszabadult gettót, de már összepakolva, kofferekkel, hálózsákkal. Igaz, hogy két – udvarias – tiszt kísérte, ám voltaképp szabadon mozoghatott. (De Jangfeldt beidéz egy mondatot: Wallenberg eme utolsó találka valamelyikén munkatársai fülébe súgta: „nem tudom vendég vagyok-e, vagy fogoly.”) Onnan a Tátra utcába (főhadiszállására) ment, munkatársaitól búcsúzni, a pénztárosnál hagyott százezer pengőt. Két munkatársa vele akart menni, de mikor megtudták, hogy Buda pár napon belül felszabadul, inkább a szüleikhez mentek. Még egy találka a Városligetnél. Ahogy Jangfeldt írja: ez az utolsó hiteles (tanúkkal igazolt) nyom. Ami eddig történt vele, annak két oka volt: Vorosilov – Debrecenben – leadta a drótot a hadosztálytörzseknek, hogy jól bánjanak Wallenberggel. A másik ok – számomra homályos. Jangfeldt ugyanis ezt írja: „az ideiglenes magyar kormány megpróbál bejutni Malinovszkij főhadiszállására. Mivel Svédország volt a háború alatt a Szovjetunió védhatalma Magyarországon, bízott abban, hogy jól fogadják kérését…” (356. old.) Mit jelent ez a védhatalom? És vajon január 17-e után is tartott? Passz.
Jangfeldt a városligeti búcsúzkodás után már csak találgatásokba ütközött. Tény viszont, hogy Debrecenben már egy moszkvai ukáz várt rá: „W nevű személy letartóztatandó és Moszkvába viendő.” (Aláírás: Bulganyin…) Január 25-én került Moszkvába, február 6-án rabosították a Ljubljankán – egyelőre, mint mondták „védőőrizetben”. A további – kezdetben „polgári”, később rémes – kalandokról nem írok. Csak megemlítem a sors iróniáját: a moszkvai börtönben egy magas rangú SS-tiszttel zárták egy cellába, azzal a fazonnal, aki a bukaresti követségen a zsidótlanítás felügyelője volt.
Ezeket a sztorikat nem mesélem, csak alá tudom húzni Jangfeldt adatfelkutató zsenialitását – ő az első, aki minden apróságot felkutatott, ő az, aki Gorbi idején kipréselte az oroszokból a válaszokat, már amennyit lehetett. Szerintem ugyanis „az iratok elvesztek” mondattal Gorbit is becsapták. (Az „elveszett” című kifogás – mint említettem – nonszensz: ha Jangfeldt egy Pesten harcoló alakulat hadnagyának Wallenberggel kapcsolatos – nem igazán releváns, ám titkosított – táviratára rá tudott találni valamelyik levéltárban, akkor a jóval fontosabb aktáknak is meg kell lenniük.)
Engem a fő kérdés izgat: mit tett (mit nem tett) a svéd külügy, a kormány, és legfőképp a család Wallenberg visszaszerzéséért. Nagyon úgy látszik, hogy csak keveset, durván fogalmazva mind a két fél kezdettől a végjátékig szabotálta az ügyet. (Tapintatból, diplomáciai szokásból-e, nem tudni.) 1947-ben – vagy 1950-ben – már nemzetközi tiltakozás bontakozott ki a diplomata lecsukása ellen (kiszabadításáért). Ekkor mozdult igazán a svéd kormány. A család kussban maradt, illetve Raoul anyja felkereste Kolontáj asszonyt – a találkozójából csak annyit szivárgott ki, hogy a szovjet követasszony annyit mondott volna: „ne feszegessék az ügyet, mert a fiú az elhárítás (a „szmers”) kezeiben van…” (Kolontájt egyébként – a Wallenberg-kapcsolat miatt – pár nap múltán hazarendelték. Baljós jel.) Egyébként: micsoda dolog az, hogy anyukának kell egy ilyen magas rangú, világszerte híres diplomatáért sasszéznia?
Miért nem lépett a milliárdos Wallenberg család? Gondold meg: már elindult a hidegháború, a cégbirodalom – titkos csatornákon keresztül – fel tudott volna ajánlani, némi – az oroszok számára egyébként hozzáférhetetlen – nyersanyagot, elektronikát, kütyüt, know-how-t, pénzt. Felteszem, hogy akkor (a ruszkik már az atombombán dolgoztak) egy ilyen „hardware-ajánlat” tán elegendő tárgyalóalap lehetett volna a gyanúsítások, vádak (kémkedés), és ideológiai ellentétek áthidalására. (A lejátszás technikáját illetően azt kell mondanom, hogy hivatalban volt még olyan svéd diplomata, aki segített tető alá hozni a finn-szovjet háború utáni békét annak idején – vagyis volt tapasztalatuk, hogyan kell „oroszul beszélni”.)
Szerintem nem akartak: sem a család, sem az apparátus. A könyv nem akar nyíltan vádaskodni, de idézi az egyik kihallgatást vezető tiszt szavait: „Ha a svéd kormány, vagy a svéd követség a legcsekélyebb mértékben érdeklődne maga iránt, már régóta megpróbáltak volna érintkezésbe lépni magával.” (A mondatot egy fogolytárs, a bukaresti német követség tanácsosa jegyezte fel.) Számomra ez a döntő érv a svéd apparátus negligenciájáról. (By the way: a hivatalban pletykaként terjedt, hogy Raoul Wallenberg ősei zsidók voltak… Sapienti sat.) Másfelől az is igaz – és ezt vastagon aláhúzom –, hogy a háború befejeztével a „másik svéd társadalom” százával fogadott volt holokauszt-túlélőket, gyerekeket, hadifoglyokat, életben tartás, feltáplálás céljából. Volt svéd lelkiismeret. A háború alatti hivatalos nemtörődömség annál érthetetlenebb.
A család „fekete báránya”
A rejtvény feltehető megoldása, hogy a család valamiért „fekete bárányként” kezelte Raoult, a kormányzatnak pedig valamiért kínos volt a személye. Az oroszoknak pedig egy idő után már nem volt fontos a fogoly – sem mint cserealap (orosz kémek visszaszerzésére), sem mint információs forrás. Ejtették és hazudoztak. (Ez utóbbiból Visinszkijé – a nagy perek vérbírájaként ismert titkosszolgáé – a legszebb: „Wallenberget ’44-ben a nyilasok ölték meg” – áll az általa szignált jelentésben. Ezután még legalább négy verziót, négy különböző dátumot közölt a szovjet kormány „hivatalosan”. Akárhogy is, ez az ügy még így is érthetetlen. Valószínű Jangfeldtnek van igaza, aki szerint ez az orosz „szicsász-rendszer”, vagy az irracionális módon egymás ellen is áskálódó szovjet bürokrácia ködösített, addig, míg sikerült minden – a Nyugat számára fontos – nyomot elásni.
Rémes sztori – izgalmas könyv, fantasztikus fotó- és dokumentumanyaggal.
Bengt Jangfeldt: Raoul Wallenberg élete. Fordította: Tótfalusi István. Park Könyvkiadó, 519 oldal, 4900 Ft.
