Mohai V. Lajos tárcanovellája
Andris barátomnak meséltem róla először, a cseh irodalom meleg szívű szerelmesének egy krúdys hangulatú kisvendéglőben, ahová akkor jártunk előszeretettel, ha levertnek éreztük magunkat az életben.
Álmos délután volt, alaposan benne jártunk már a januárban, ólomszürke és hideg vett körül bennünket, bárhol kerestük is a menedéket, rossz hangulatunkon nem oldott semmi. Aztán anélkül, hogy összebeszéltünk volna, a tabáni Kakasban kötöttünk ki, ott, ahol az Attila út a Gellérthegy felől először szorul be két házsor közé. A konyha jó volt, a nyolcvanas évek derekán ezt még kevés vendéglőről mondhattuk el; kijevi pulykamellet rendeltünk eredeti cseh címkés pilsenivel, és úgyszólván attól a pillanattól kezdve, hogy fölakasztottuk a kabátjainkat, egy piros kalapos nőt néztünk; előbb csak lopva, az asztal lapjáról fölpillantva, aztán már fixírozva, folyamatosan.
Féloldalasan ült az ablak melletti asztalsor végén a feketére pácolt csapszék tőszomszédságában lévő asztalnál. Egyedül volt, a szomszédos szék támlájára vetette a kardigánját. Azon a napon mintha ő is kiszolgáltatta volna a lelkét az időjárásnak, a felhőket nézte hosszan, ahogy áthúznak a tabáni lankákon, majd eltűnnek a Gellérthegy utca két-háromemeletes társasházai fölött, amelyek úgy gubbasztottak a Várheggyel szemben, ahogy Prágában a Hradzsin körül az arisztokraták egykori fényes palotái.
Nehéz megmondani, mi keltette föl a kíváncsiságunkat iránta; az étteremben, ha nem is ültek minden asztalnál, sokan voltak. Nők és férfiak vegyesen, néhány diák a közeli gimnáziumból, pár elkésett, zsörtölődő nyugdíjas, akik napi kosztra fizettek elő. A fiatalok zajongtak, jelenlétük fölizzította körülöttük a levegőt. Az éttermet a szokásos moraj töltötte be, otthonosan és puhán.
Az asszonyon semmi rendkívüli nem volt: világos szem és világos haj, eléggé ügyetlenül megfestve, kicsit fáradt, ábrándozó tekintet. A szenvedély parazsa régen kihunyhatott benne, valószínűleg már nem keltek birokra érte a férfiak. Mégis mintha valami titkot őrizne magában, amelyet a szívek dobogása őriz valahol.
Nem tudtuk megállni, hogy ne hozzuk szóba egymás között. „Hasonló asszonyokat csakis Prágában lehet látni” – ezt én mondtam, és meglepődtem saját kijelentésemen, hogy milyen célratörő. „A Vodičkova utcai Varieté éttermében”– fűzte hozzá háboríthatatlan nyugalommal a barátom, noha a nosztalgia kicsinyke fénye beleszökött a mondatába, oly észrevétlen, hogy ennélfogva csak nekem tűnt föl.
Talán a foszló kora délutáni égbolt tette, talán valami akkor előttünk sem föltáruló érzés, talán csak az, hogy fogódzókat kerestünk ehhez a szerdai naphoz, és egy közös prágai utazás sokat sejtető emlékképe kezdett derengeni bennünk.
Igen, ettől az asszonytól ott, az ablak mellől néhány közösen eltöltött nap emlékét kaptuk vissza a Kampa fátyolos fényeivel.
1984 októberében barátom és a felesége meglátogatott egy hétvégén Prágában, ahol rövid ösztöndíjas időmet töltöttem. A támogatásukkal és a közbenjárásukkal kerültem oda, és igen megörültem, hogy jönnek; én jobbára addig csak ide-oda lopakodtam a középkorias hangulatokat idéző belső városi részeken, és olyan valószínűtlennek éreztem kezdetben az egész ottlétemet, hogy érkezésük nem is történhetett volna jobbkor. Azután, hogy berendezkedtek kicsinyke fészkükbe valahol Kafka szülőházának a tőszomszédságában, annak a Prágának a kellős közepén, ahová jönni akartak, fáradhatatlanul róni kezdtük az utcákat. Emlékezetembe véstem a rakpartok látványát, a büszkén magasodó várat, a zegzugos utcákat, ahol térképpel a kezünkben sétálgattunk, idézgetve a cseh írókat, épp, ahol ért bennünket Jan Neruda, vagy Bohumil Hrabal. Nem ártott azért az elővigyázatosság hosszú sétáinkon, amelyekkel Prága szépséges hangulataira bíztuk magunkat, mert a Kampa elvarázsolt szigetecskéjén a vadgesztenyék kemény páncélja lyuggatta az alkonyi csöndet, és többször megbotlottunk az úton. Szemben a magas épületek méltóságos füzére hullámzott elkápráztatva a szemünket. A sörözők is, amelyekbe lépten-nyomon belebotlottunk az Óvárosban és a kisoldalon, nem kevésbé; sohasem igyekeztük lebeszélni egymás, hogy betérjünk egy-egy korsóra valahová, és álmélkodjuk a csehek szilaj jókedvén. Erőteljesen hozzájárultunk azokban a napokban az amúgy is magas sörfogyasztás szintjének emeléséhez. Így kerülhettünk a Vodičková utcai Varieté étterembe is, már visszafelé a folyótól, valahol a Vencel tér közelében, mielőtt az éhség és a sör levert volna a lábunkról.
Talán már vacsoraidő lehetett. Az biztos, hogy terített asztalok fogadtak, és az is biztos, hogy erősen sötétedett; nem maradt más hátra, minthogy helyet foglaljunk a hangulatos, fűtött helyiségben. Rajtunk kívül vendégnek nyoma sem volt még. Egy kis lélekmelegítő kóstolgatásával kezdtük, talán az Öreg Vadász névre hallgató konyakszerű párlattal. A pincér rugalmas mozdulatokkal szolgált ki, borjú bécsit rendeltünk, hozzá csapolt Staroprament; akkoriban mindkettő nagy újság volt nekünk; „mennyi kincset rejteget egy prágai étterem” – mondta Andris, és elégedetten egymáshoz dörzsölte a tenyerét. Beszélgetni kezdtünk, aztán pont annyi idő után, hogy ne kezdjünk el türelmetlenkedni, ott illatoztak előttünk a fejedelmi étkek.
Lassan gyűlni kezdett az étterem közönsége is; néhány férfi fizimiskája olyan volt, amilyeneket a cseh filmekben lehetett látni. Ez otthonos érzetet keltett. Akkoriban ment a Kórház a város szélén című tévésorozat, amelyet élénk figyelem övezett Magyarországon. Én is rendszerint megnéztem a keddi folytatásokat, sőt olykor szóba is hoztuk Andrissal az előző esti epizódot.
A Vodičkova utcai Varieté étterem nem látszott valami puccos helynek, és ez kedvünkre való volt. Mindjárt ahogy letelepedtünk az asztalunkhoz, megfogott a terem szokatlan, inkább kisvendéglőre, mint fényes lokálra emlékeztető atmoszférája; pedig hát mégiscsak egy varieté éttermében ücsörögtünk Prága szívében. Ki hitte volna? Aztán ahogy kezdték körbeülni az asztalokat, egyre mozgalmasabb élet költözött a falak közé.
Az ember mindig belebotlik valami megírnivalóba, vagy ha nem, hát keresi azt. Ezért figyelmesebb másnál, mindenesetre ezzel áltatja magát. Próbál olvasni az idegen tekintetekből, és nem pironkodik, ha ezért tapintatlannak tartják. Az a nő hatalmas karimájú piros kalapot viselt, és a kalaptól az asztalnál sem vált meg. Különösen imponálónak éreztem azt, ahogy féloldalra billentette. Talán Andris is; mindenesetre, hogy ki-ki beavassa a másikat a saját érzékenységébe, amellyel a benyomásait elraktározta, alkalomadtán, főleg fehér asztal mellett, kitártuk egymás előtt ennek a régvolt utazásnak a kapuját, s mindezt az élmény utólagos patinájával vontuk be. A kellemes emlékek csábítottak, mint a jó irodalom. Szakmai ártalom ez, és oly sokféle kiágazása van, hogy követni is nehéz. A fontos eseményektől sohasem akarunk végleg búcsút venni, ezért a részleteket minduntalan kiszínezzük, újraéljük, hogy tovább maradjanak velünk.
