Október költői 2.
Ennek a vadkörtefának a nagy hatalma szemérmesen átölelte a gyermekkoromat.
Az én vadkörtefám mindig meglágyította a szívemet, éppen csak gondolnom kellett rá. Szépsége megváltoztatott, és megváltoztatta a világról való elgondolásaimat. Egyensúlyt és változatosságot teremtett a korán érő nyári alma, a szeptember végi szilvaérés, és a rézüstös, alkonyatos szilvabefőzés között, amikor az illatos füstöt még másnap reggel is érezni lehetett az udvaron. Ennek a vadkörtefának a nagy hatalma szemérmesen átölelte a gyermekkoromat.
Miért mondom el mindezt? Mert van Nádas Péternek egy csodálatos esszéje, amelyben – mint az alcímben mondja – „Alaposan körbejárunk egyetlen vadkörtefát”.
„Amióta ennek az óriási vadkörtefának a közelében élek, el sem kell mozdulnom, hogy messzire lássak, vagy visszanézzek az időbe.”
Így kezdi.
Nádas Péter hosszú évtizedek óta a zalai dombok között meghúzódó falucskában, Gombosszegen él. Az író fiatal korában egyszer Zalának erre a kicsinyke rejtekére vetődött, és a tájban ráismert arra az álmára, amely álmában az a hely jelent meg a számára, ahol élni szeretne. Szinte mesebeli motívum ez. De az élet komolyan vette a kötelezettségét, és kivitelezte Nádas álmát. Azóta, hogy odakerült, kertjében áll a föld legszebb vadkörtefája. Ezt onnan lehet tudni, hogy az ő tollából olvasható a földgolyó legszebb vadkörtefájáról szóló esszé. Számomra a vadkörtefát, ha lehet ez mondani, ő írta meg a világon a legszebben. Ebben a veretes dolgozatában a boldogság áráról mesél az író, melyet mindnyájunknak meg kell fizetni az életben, ha valahová hazatalálunk. Az író hasonlóan kifeszítette a mondanivalóját, ahogy a Hazatérés című, az Emlékiratok könyvének keletkezését megvilágító híres esszéjében, és a Mélabúban a melankóliáról beszélve is tette a tárgyáról. Itt a vadkörtefa mesél a népről és a vidékről; az író óvatosan lépkedve a múltban és a jelenben, hogy ne ijesszen rá erre a varázslatos szegletre, „csak” lejegyzi azt, amit elárul neki a világ ott önnönmagáról.
Arról beszél, hogyan avatta a bizalmába Nádast a sajátjává lett vadkörtefa.
Mindig megcsodálom ezt a nyugodt tempójú, lassú részletezésű írást, amelyben néha-néha megrezzen a körülményeskedés jóleső nesze, és az íróasztal előtti szék nyikorgása. Az író, mint máskor is, körömszakadtáig tartja magát a pontossághoz, és a mérsékletességhez.
Ez a vadkörtefa Nádas egyik könyvében, a Saját halálban, az író által készített fényképfelvételeken, fotók sokaságán is látható, a természet körforgásának a megjelenítőjeként, és annak az írásnak a kísérőjeként, talán illusztrációjaként is, amelyben az író szívinfarktusának körülményeit, és megrázó, nehéz történetét foglalja mondatokba a haldoklás, saját haldoklása három és fél percével.
A Saját halál szövege is tollbamondás, akárcsak a vadkörtefáé. „Boldogságnak nevezem”, mondta Nádas egyik interjújában arról a három és fél percről, majd hozzátette: „mert nem tudok jobb szót rá”.
Ha ezt a könyvet lapozom, töröm a fejemet, hogy vajon, hogyan születik meg látszólag egymástól teljesen függetlenül az írás, és hogyan a kép, mely aztán a műfajok közti határokat lerövidítve – valamely megismételhetetlen, egyetlen elrendező mozdulattal – egymás mellé sorakozik, és együtt képes megalkotni valami egészt, addig hiányzót? Ahol már nemcsak a szavak jelentése, költői értelme, és nemcsak a fotográfus kéz és gépmozgás kelti föl a figyelmet, és vonzza magához az olvasó, a néző szemét, tekintetét, dolgoztatja meg az értelmét, hanem a kettő együttese, kiegészítése, szimbiózisa, egymásba folyása, és egymásra következése?
Ki-ki maga adhatja meg a válasz ezekre a kérdésekre, ha tudja, „csak” bele kell lapoznia a könyvbe. De ha ilyen pofonegyszerű volna, nem érezném úgy minden alkalommal, hogy félig üres kézzel térek vissza az olvasástól.
Nádas Péter októberi, akárcsak a Bátyám. Ennek a ténynek Bátyám hirtelen szívhalála óta jelentőséget tulajdonítok.
Ahogy Nagyanyám szokta mondani: fák nélkül semmi sincs el az őszben.
Nádas Péter 1942. október 14-én született.
