Dióhéjban

A szegény kisgyermek panaszairól

Mohai V. Lajos írása

Az életképekbe tördelt gyermekkori világ Bácskából eredő, lát­szólag öntudatlan szemléleti formája – melyben a költői én fürkészi magát és környezetét – Kosztolányi Dezsőnél először A szegény kisgyermek panaszaiban bontakozik ki a maga valódi arányaiban, később pedig a szabadkai életrajzi miliő megelevenedésével a sárszegi regények­ben találja meg művészi önfeledtségét; tehát a Kosztolányi-világ (és világkép) e fontos, sokszor ismétlődő részelemére már a korai vers­füzér szerkezeti és költészeti jellegzetességeként hivatkozhat az iro­dalomtörténet-írás. A vidéki élet, a vidékies, patriarchális világ képének mindent átszövő jelenlétére nézve fontos az a tény, hogy Kosztolányinál mintegy instruáló erőként működik, alapvető – szinte mindenkor egyidejűsíthető – élményformaként, s ettől az egész életén át történő hangsúlyosan irodalmi kibeszélések, kiírások sem szabadíthatják meg. Irodalmi belépőjében, a Négy fal közöttben még csak esetenként és helyenként, a „gyermekdalok” költészetétől fogva aztán fejezetszerűen, líratipológiai vonásként, sőt alkotói állapotha­tározóként van jelen a kisváros, a periféria témája és tematikája; az a képzetkör, amely Kosztolányira minden más XX. századi költőnknél jellemzőbb, s amelynek művészi fölfedése voltaképp a Kosztolányi­-világ – egyöntetűen elismert – páratlan koherenciájának egyik mély és karakterisztikus megjelenítője, összetevője.

Ez a tematikus szál végighúzódik Kosztolányi életművén, sőt mintegy gerince is lesz.

Az Érdekes Újság 1913. december 28-i számában ezt írja:

„Az életraj­zomat megírtam már versekben. Abban a kis könyvben, amelyet legjobban szeretek és legjobban becsülök, A szegény kisgyermek panaszaiban, megírtam összes emlékeimet […] Úgy érzem, hogy mindennél érdekesebb a magyar vidék, és mindennél izgatóbb a magyar polgári osztály, amelynek fia és írója vagyok. […J A vidék a csodák földje. […] Engem a magyar kisvárosban rejlő titokzatosság, a vidéki emberekben rejlő misztikum zaklatott írásra, és csak annyiban érzem magam írónak, amennyiben a vidéken munkáló erőtől kaptam erőt.”

A szegény kisgyermek panaszainak úri, élményi közege értelemszerűen lokalizálható a szülőhely művelődéstörténetileg behatárolt közösségi tájaira, s ami a földrajzi topográfiához ezen túl tartozik még, az a kisvárosi monarchiás érzület, melyről Kosztolányi mindig a személyes megrendültség hangján számol be. A származási közegnek, a családfának, a szülőhelynek, a gyermeklét világának fölidézése ösztönzőleg hat rá, hiába lesz Európa szellemi lakója, önszemléletét az Osztrák-Magyar Monarchia polgári kisvilága alakítja – alkotáslélektanilag és emberileg ezt fogadja el olyan örökségnek, amelyet a művészetével szolgálnia kell.

Az 1910-ben közreadott verseskönyv az életmű szimbolikus pont­ján valódi és teljes értékű nyitányként szólal meg, mert jellegadó vonása Kosztolányi művészi invenciójának legerősebb pontjára utal: az újraalkotott gyermekkori képzetek variációira, a gyermeki észleletek világképi újrakomponálására.

Az élmények tárgyiasításának és felnőttkori (áthangoló) stilizációjának, a családi képesalbumba és a környezet, a vidék tájalbumába tagolásának költői művelete festményszerű leírásokba tömörül, vagy az életképek erősen kötött beszédű hangulatlírájának áramába merül.

Festményszerű leírás a Künn a sárgára pörkölt nyári kertben című rész, mely közvetlen előzi Bácskának a magyar líraiságban máig tájéko­zódási pontként szolgáló emblematikus képét: „Ez a beteg, boros, bús, lomha Bácska.” A szakasz pontosan térképezi föl a valóságot, melyet lepusztultnak láttat: „Mérges virágok”, „Méreggel mart, fehér, virágos orcák” lakoznak benne – Kosztolányi szeme aztán körbejár e mérgezett világon, s ami természeti benne, az is inkább hervadó – kevés költői leírásban ilyen meghatározó szín a sárga, mint itt. Még egy valóban játékot jelenetező szakasz (Mostan színes tintákról álmodom) is a sárgának adja a pálmát: „legszebb a sárga”. A ciklus egy későbbi bővít­ménye szerint (A rút varangyot véresen megöltük): „A délután pokoli sárga”. A sárga színtartományába sorolódik a „sápadt” és a „túlvilági”, a hozzá kapcsolódó képzetkört jeleníti meg erős hangulati fölütéssel, mely nem az impresszionista érzékelés, még kevésbé futó benyomás terméke, eredménye, a versfüzér utolsó előtti nagy szakasza;

Másként halálos csend és néma úntság.
Poros akác-sor, vakolatos utcák.

Kezdődik a leírás, a recepció, panorámaként és összegzés gyanánt, mely kiterjeszti a költő figyelmét a legapróbb részletektől a tárgyi és lelki mondandókig, a szívbe égetett jegyig – hogy értelme lehessen a lírai én föloldhatatlan létállapota rögzítésének: „Hogy vágyom innen el, el messzire” és: „De itt maradok, s topogok vívód­va, / mint a rabok a börtön udvarán”.

Az életrajzi konvencióból kinövő, lírikusként tárgyiasított témát aztán kimélyíti a mélylélektan, a rátalálás örömének artikulálódása, később a prózában a kritikai szemlélet gyűlhelyévé váló történeti gondolkodás, mely a Pacsirta, az Aranysárkány precíz tervét adja: a Szabadkát, a gyermekkori várost jelentő bácskai világot tőle fizikaian is elszakító békeszerződést követően ezért, ha tetszik, Kosztolányira ki nem kerülhető, szisztematikus feladatot ró a történelem. (A Pacsirta és az Aranysárkány regényvilága mögé rajzolható történelemképben – erről győzi meg az olvasót az események színteréül szolgáló Sárszeg háttérrajza – a nemzeti sors új szakasza jelenik meg. Ez az erényekben törpe korszak lesújtó színben tünteti föl az élet eseményeit, amely sem a történelmi, sem a társadalmi, sem pedig az általános emberi értékek szempontjából nem rendelkezik valódi perspektívával.)

A vidékiesség, mint negatív, értékhiányos életminőség talán csak a sárszegi regényekben kap hangsúlyt, bár ezekben sem ítéli el, mivel Kosztolányi iróniával ötvözi mondanivalóját. Még az Édes Anna krisztinavárosi polgárvilágában is lépten-nyomon a vidéki élet bensőséges kulisszáira ismerhetünk a Vizy-ház mikroklímájában. Árulkodók az Esti Kornél-történetek is: az írói alteregó utazásai során olyan tapasztalatokra tesz szert, amelyek nem mindig támasztják alá a magyar vidéki élet alacsonyrendűségét. Az Esti Kornélban Kosztolányi többször ütközteti a nagyvilágival a peremvidékit, élét véve a kritikátlan külföldbarát, de még inkább a hazai állapotokat csak lenéző és megbélyegző fölfogásnak. Figyelemre méltó tény ez azért is, mert Kosztolányinak nem kisebb a része Krúdynál a metropolisszá fölserdült Budapest irodalmi kultuszának létrehozásában. (Krúdy a nagyváros kultúráját kevésbé látja különbnek a vidékénél, ez azonban nem gátolja abban, hogy apokaliptikus látomássá fesse a rohamos kapitalizálódás következményeitől korán fuldokló magyar fővárost a Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban című gigantikus költői torzójában.) Krúdy vidékiességének foszló álomrajza helyett Kosztolányi már a „gyermekdalok” tárgyias költészetében nyilvánvalóvá tette, hogy a vidéki létforma, mentalitás és érzésvilág elveszítését pótolhatatlan veszteségnek tekintené.