Kállai Katalin regényrészlete
Minden könyv öröktől fogva létezik. Csak elő kell hívni valahonnan.
Hét év kimaradt az életemből. Hét, tragédiákkal terhes, vicces, zűrös, vérfagyasztó, melankóliával sújtott, harcos, boldog, fájdalmasan szép esztendő. Hét évbe minden belefér. Mit csináltam? Nem tudom. Kerestem a létezés titkát, ahogy minden élőlény teszi. Macskákét, kutyákét, mindannyiunkét. Élőlényekét és halottakét. Azt, hogy mi lesz velünk. A titkot, ahogy megtaláljuk egymást. Ahogy a sorsunk összefonódik, és egy pillanatra elhisszük, hogy ez itt a valóság körülöttünk. Aztán hirtelen minden szertefoszlik, s mindarra, ami már nincs, azt mondjuk, a múlt. Kerestem a titkok titkát, a talányt, hogy miért nem fejthetjük meg az élet nagy titkait. Kerestem a saját létezésem titkát… Vagy tudom is én, mit.
A fájdalom hét évet kitörölt az emlékeimből.
Apa halt meg előbb. Kidőlt az öreg tölgy. Elment Lili kutya meg Korunk Nagy Egerésze. Ki így, ki úgy. Anya pedig… Hát, igen, anya.
– Utálom a savanyú káposztát! Kislányom, szólj a Gréti néninek, hogy megeheti az ebédemet.
– Melyik a Gréti néni, anya?
– Most húzott el a járókerettel.
A macskák leukémiát kapnak vagy más betegséget. Ez a szabadság ára, ha nem kuksolnak egész életükben a szobába bezárva. A leukémia talán a legrosszabb. Vért hánynak éjjel, fölpuffad a hasuk és meghalnak az állatorvosnál. Aztán megtörténik a csoda. Újraélesztik őket! Három teljes évre. Ezalatt az életerő küzd az életerős betegséggel. A családalapítás vágya a mocskos kórral… És győz az utódnemzés. A Nagy Egerész elmegy, de marad utána kettő. A húsa meg a vére.
Két nagyorrú cica. A lapátfülűkék.
Meggyőződésem, hogy minden könyv öröktől fogva létezik. Csak elő kell hívni valahonnan. Az én szakácskönyvem is ott lebegett az éterben… Ott maradt azután is, hogy a kiadóm némi hercehurca után megjelentette. Mintha nem is létezne szegényke. Ha nagy néha valaki, akinél ott lapul a konyha gőzlepte polcán frissen, elegánsan az agyonolvasott, elkoszlott társai között, szóval, ha valaki véletlenül leveszi és fölüti a pirított csirkemáj sherry nélkül receptjénél (…végy egy üveg sherryt, tölts vele teli egy üres vizespoharat, ha megittad, töltsd meg újra, hogy legyen tartalékod, majd zubogó hideg víz alatt alaposan tisztítsd meg a fél kiló belsőséget…), s később hasogató fejfájás közepette kijózanodik, hát, ő is sürgősen visszateszi a polcra, és ott is marad érintetlenül hosszú, hosszú évekig. Ha nem az idők végezetéig.
Sherrytől tényleg zúzós berúgni.
Kállai Katalin
(Ezt a kézzel írt naplót a padláson találtam. Azt hagytam utoljára. Addigra már nagyjából összeraktam mindenemet. Nem volt túl sok. A bútorokat a házzal együtt megvették. Innentől nem lesz szükségem bútorokra. A füzet ott lapult abban a dobozban, amelyikben a régi irodai cuccaim voltak. Legyen az ő titka, hogy került oda. A saját naplóimat már eltettem. Nincs bennük semmi különös. Sok szenvedés. Úgy látszik, valaha szerettem a szenvedéseimről írni. Író akartam lenni, de aztán mindig fontosabb lett az élet, mint az írás. Maradnak magánrelikviáknak. De ez a szöveg még érdekes is lehet. Egy füzetnyi élet. Lágy és karcos. Lefekszem, beleolvasok.)
⌘
…A szakácskönyv önmagában is zúzós műfaj. Erre pont egy időben jöttünk rá a kiadómmal. Mondjuk, ő nagyobbat bukott. Én csak a jövőképemet veszítettem el. Egy időre. Még maradt pár példányom, vízvezeték-szerelőknek, antennásoknak, bútorszállítóknak szoktam adni belőle, némileg szégyenkezve.
Az a sherrys csirke nem vet rám jó fényt. Ide, Abu Dhabiba is elhoztam párat, bár nem túl sanszos, hogy találok errefelé valakit, aki értékelne egy magyar nyelven írt, félőrült szakácskönyvet.
– De most komolyan! Hogy kerültél az Emirátusba, Kimberly?
– Nem tudom. Egyszer csak elkezdtem itt lenni.
A vörös hajú német srác, Erik, akiről először azt hittem, hogy, khm, a saját nemét kedveli, de aztán mégse, vele együtt maradtunk. Ő Münchenben, én a szent Budapesten. De mégis együtt. Nyáron megtanulta, hogy „szúnyok”, télen meg azt, hogy „bazmeg”. Szóval a lényeget. Úgy havonta találkozunk. Az se változtatott a helyzeten, hogy végül megmondtam Dezirének, hogy nem a húgom (ahogy tizennyolc évig hitte), hanem a gyerekem. Még csak anyának se kezdett hívni, maradtam továbbra is Kimberly. Hát, igen. Kettőnk között minden maradt a régiben. Kivéve, hogy néha olyan furcsán néz. Olyankor elkapom a tekintetem. A hét év, amit töröltem, vagy csak úgy kitűnt az emlékezetemből, ennyi minden jót hozott. A nemjók mellett.
Ez az Abu Dhabi, na, ez… Ez nem is létezik. Túl jó ahhoz. Legalábbis, ami nekem jut belőle. Erik nem egész fél éve jött ide, szállodában lakik, itt tervezgeti azt az egészen különleges munkagépet, amely egy tenger alatti olajvezetéknek vájja majd ki a homokot. Gyakorlatilag egy tizennégy méter hosszú, dög ronda fémbogárról van szó, távirányítással fogják irányítani. Félig már elkészültek vele. Tegnap kivitt a gyárba és megmutatta. Mit, mondjak, röhejes.
Úgy rémlik, csak a születésnapjára akartam idejönni, de valahogy itt ragadtam. Már vagy három hónapja. Ezzel a szőrös orrúak nemzedéke is szívott, mert otthagytam őket Dezirére, őt meg nehezebb terrorizálni. Helyette agyon gyapálják egymást. Két macska, amelyik állandóan verekszik. Horror. Én meg innen drukkolok, hogy Cilka nyerjen, mert ő nem nyert még soha. Ő az a félős, aki mindig föladja. Elfut. Látom a seggét, ahogy viszi. Meg ahogy reszket. Ahogy hozzám se mer odajönni. Mert már nem bízik bennem… Mikor elindultam, na, igen, akkor is. Mintha érezte volna, amit még én se tudtam előre.
– Nem macskavécé. Húzás a bőröndömből, Cilka!
Eredetileg Priscilla volt, anya nevezte el így, mert valamiért vonzódott ehhez a névhez. Ebből lett Cilka és tényleg belebrunyált a bőröndömbe…
Itt nehezen érzékelem a valóságot, mégis itt kezdtem újra élni. Az emlékeimmel együtt. Lassan az elmúlt hét évre is merek emlékezni. Abu úgy simogat, mint egy kényelmes keleti párna. Azonkívül, hogy minden nő Eriket akarja – szobalányok, pincérnők, mégis egy német mérnök, ez lenne nekik a szabadulás, az álom – az egész olyan kikúrt idilli. (A szállodában fiúk takarítanak. Helyes, kedves, thaiföldi gyerekek frissen vasaltban. Múltkor az egyik összetörte a pezsgőspoharat, amit Eriktől kaptam, de nem lehet rájuk haragudni.) Ha a felszínen maradsz. Mert, ha lenézel a dolgok mélyébe, ott nem találsz semmi szépet. De, köszönöm, nem nézek le. Épp onnan jövök.
A tény, hogy nem vagyok szerelmes Erikbe, amúgy is jótékony ködbe burkolja ezt az egészet. Gyanítom, ő se szerelmes belém és innentől a kapcsolatunk a laza szabadság érzetét kelti. Bármit megtehetünk egymással. Még veszekedni is lehet vele. Na, jó, abban kicsit visszafogott. Legalábbis az én ízlésem szerint. Néha átgondolom, van-e benne valami, amitől nem tudok beleszeretni, de képtelen vagyok rájönni. Valahogy összemosódnak a tulajdonságai. Ha kitartóan kutatok az emlékeim között, azért volt olyan is, amikor úgy éreztem, hogy szerelmes vagyok. Általában akkor, mikor épp elutazott. Azt hiszem, a hiány érzését hajlamos vagyok összekeverni a szenvedéllyel. Azt a bizonyos receptet egyébként vele találtuk ki. Németül jobban hangzik, „Hühnerleber ohne Sherry”, és a gyakorlatban teszteltük. Másnap mi is rosszul voltunk.
A legviccesebb, hogy irtó féltékenyek vagyunk egymásra. Szétkúrjuk vele az életünket. A Mai Tai bárban például van egy olyan gyönyörű pincérnő, hogy eláll a lélegzetem. Nem is szeretek ránézni. És az a búgó hang, és az az intimitás, ahogy leteszi Erik elé a poharat, a mozdulat, ahogy elveszi előle a porcelántálat a bambuszos marha maradékával. Megőrülök tőle. Olyan mint egy thai hercegnő. Fenséges és arisztokratikus. Utálok a Mai Taiba járni, miközben Abu Dhabi egyik legvarázslatosabb étterme. És érdekes. Erik ugyanez. Pár napja az angol főnökével vacsoráztunk, és a pasi egész este engem bámult. (Na, jó, csak hárman voltunk.) Erik majdnem beleőrült. Még jó, hogy a főnöke. Már készült legyilkolni.
– Ha itt házasodnánk össze, megkapnánk az állampolgárságot.
Gyanítom, a szót, hogy házasság, aznap este mondta ki életében először. Hát, igen, a szabadságára büszke Erik és a szabadon csetlő-botló Kimberly. Lesz-e ebből valaha szerelem?
Nincs magányosabb, mint egy szállodaszoba, írtam elmerengve egyik nap Dezirének, ő meg rögtön válaszolt, hogy nem kéne ilyen érzelgősen nyomni, ha már letelepedtem a Közel-Keleten. Vicces gyerek. Ennél már csak az volt viccesebb, mondjuk, a szó kesernyés értelmében, mikor elém állt a kérdéssel, amitől egész életemben féltem. Nem is kérdés volt.
– Mondd meg!
– Mit?
– Ne terelj. Vágod.
Vágom, vágom, de mit mondjak egy tizenhét éves fiúról, akivel azóta nem találkoztam, mióta anya kivett abból a bentlakásos intézetből, hogy megszüljem Dezirét, én meg utána írogattam neki, de nem kaptam választ. Valójában mit is válaszolhatott volna. Pedig akkor tényleg azt hittem, hogy szerelmes vagyok. Aztán apámat épp áthelyezték és akkor jött anya ötlete, hogy menjek vissza a svájci intézetbe, kezdjem egy évfolyammal lejjebb a tanévet, Deziré meg marad náluk, mintha a húgom lenne. Nem nagyon volt más választásom. Még örültem is, hogy újra találkozunk, de ő már nem volt a városban. Visszament Olaszországba a szüleihez.
– Figyelj, Kim, megkérdezhetem anyát is, de az brutálisabb lesz!
Épp az anyját kérdezi, de mindegy. Azt hiszem, virítanom kell.
– Hát, egy srác..
– Nemá!
– Egy olasz.
– Egy digó? Jézus! Akkor én félig olasz vagyok??
– Sanszos.
Látszólag beletörődött. Nem az volt, hogy egy rettentő reggelen arra ébredtem, Deziré lelécelt Olaszországba lecsekkolni az összes szóba jöhető apajelöltet. Nem. Ha át is élte a helyzet érzelmi mélységeit, alig valamit mutatott belőle. Jó. Rezignáltabb lett.
Ma este Oktoberfest van. Nem csak Münchenben, itt a Sheraton Hotel kertjében is. A német kolónia erős, többnyire az angolokkal lógnak együtt, és mindent megünnepelnek, amit csak lehet. Nem csupán a nemzeti ünnepeket. A sátrak alatt bajor kolbászkák, folyik a sör és egy osztrák jódliénekes veri fel az arab éjszaka csöndjét. Senkit nem zavar, hogy nem bajor. Ausztria végül is nincs messze Bajországtól. Gyakorlatilag ott van mellette.
A ruha, amelyik rajtam van, mintha szűkebb lenne, mint szokott. Egy testhez álló fekete, az a bizonyos ‘kleine schwarze’ vagy ‘little black dress’, ha úgy jobban tetszik. A női ruhatár jolly jokere. Bárhol, bármikor… Mondjuk, az Oktoberfestre vehettem volna valami lazábbat. De a harmadik pohár proseccóhoz, amit az obligát bajor sör helyett iszom, aránylag jól megy. Lényeg, hogy térdtől fölfelé elég bénán érzem magam. Erik rám io mosolygott kedvesen, hogy mi a fenének rángatom folyamatosan. Rángatom? Észre se vettem. Lehet, hogy megnőtt a hasam. Vagy a jódli tesz rosszat az érzelmi életemnek.
Erik angol főnöke ma is itt van. Nyurgán a tömeg fölé magasodik. Hálisten, tudomást se vesz rólam. Illetve mégis.
– Jól fest az olaszos elegancia ebben a népi környezetben.
Nem tudom, hogy a ruhámra vagy a proseccora gondol. Mindenesetre behúzom a hasam.
– Attól félek, nincs bajor népviseletem.
– Buddha szerint a létezés titka a félelem hiánya.
Ebben a formában ez most nem jutott volna eszembe. Hogy zavaromat leplezze, még hozzáteszi:
– Chestertonnnál olvastam a minap. Tudja, akitől Agatha Christie annyi mindent lopott.
Meglep, hogy olvasni is szokott. Mindenesetre nem szeretnék világraszóló irodalmi vitákba bocsátkozni. Jobb, ha Buddha felől közelítek.
– Ha nincs félelem, nincs mit legyőzni magunkban.
– Jól hangzik. Mindig lenyűgöz ez a fajta női empátia.
– A női empátia nem viszi előre a világot.
– Valóban nem. Élhetővé teszi.
Rám mosolyog.
– Élhetővé? Hol van az már.
Gondolom magamban, miközben visszamosolygok. De Mr. Trevish nem látja. A nő, aki hátulról belekarolt, már viszi is. Határozott teremtés. Alacsony, széles és mély hangú. Akár egy orosz tank. Megragadom az alkalmat, hogy végre elhúzzak a mosdóba. Bent a szállodában is buli van. Elegánsabb, mint a kinti. A nyugati civilizáció keveredik a helyi potentátokkal. Nagy üzlet lehet. Magas asztalokat állnak körül. Az egyiknél egy csontos, barázdált arcú csávó, laza öltönyben, egyedül a poharával. Látszólag jól elvan. Zsigerből elhúznék mellette, de valami visszatart. Megállok. Nem, az nem lehet. Valami hülye káprázat. Nyilván a prosecco. Ha valakit nem láttál húszegynéhány éve, nehéz fölismerni. Amúgy is abnormális lenne, ha itt látnám viszont. Próbálok takarásban maradni, idétlenül toporgok. Nem veszi észre, hogy oldalról figyeli valaki. Gáz van. Kezdem elveszíteni a kapcsolatom a valósággal. Elbolyongok egy pontig, ahonnan majdnem szemből látom. Igen. Ez ő. El fogok ájulni. Mr. Trevish kitartó érdeklődésének még sohasem örültem ennyire. Egymaga közelít, nyilván lerázta az orosz tankot.
– Miért bámulja olyan feltűnően az iraki olasz konzult, Kim?
Alapjában soha nem tudtam megmagyarázni, mért éltem le a fél életem úgy, hogy meg se próbáltam érvényesíteni az akaratomat. Miért nem mondtam meg a gyerekemnek – az első pillanatban, mikor már képes volt fölfogni –, hogy a gyerekem. Miért nem hisztiztem, ordibáltam, őrjöngtem ki az alapvető jogot az első szerelemre. A jogot, hogy kiéljem az érzés minden szépségét, csalódását, szenvedését. Az elejétől a végső összeomlásig. Ahogy kell. Miért bátortalan levelekkel próbálkoztam, miért nem kapartam elő azt a fiút Olaszországból, miért nem dúltam föl érte fél Európát vagy mentettem ki a sárkány barlangjából, esetleg egy másik bentlakásos intézetből, ahová őt is bepasszírozták a szülei.
– Olasz… konzul…?
– Igen. Ő tartotta a mai esti köszöntőt. Valójában én erre a fogadásra jöttem itt, nem a… khm… bajor népi ünnepre.
A szégyent, hogy én viszont egy bajor népünnepélyen mulatozom, e pillanatban elfedi annak a helyzetnek az idétlensége, hogy immár ketten álldogálunk és elszántan bámulunk egy magányosan iddogáló idegent.
– Bemutassam neki?
– Nem. Igen.
– Akkor?
Be fogok pisilni.
⌘
(A vége. Amikor átkelünk a Sztüx folyón az ismeretlenbe… foglalkoztat, persze. Talán könnyebb, mint képzeljük. Amit nem ismerünk, az bármilyen lehet. Jó is. A világ a horizonton túl amúgy se létezik. A horizonton innen is beláthatatlan. Egy-egy pillanatra érzed csak, hogy valóban jelen vagy. Mert amit látsz, az a tied akkor is, ha nincs, nem létezik. Csak elképzeled. Álmodod, hallucinálod. Egy idő után szembe kell nézni azzal, hogy te szabod meg a valóságod.)
⌘
Az történt, ami mindig történik velem, ha valami irtó fontos. Megbetegedtem. Szorult helyzetem ellenére végül is hagytam, hogy Mr. Trevish bemutasson az olasznak, de nem vártam meg, hogy magától fölismerjen. Önzetlen mosollyal közöltem vele, hogy mi már találkoztunk. Valamikor. Régen. Furcsa fényt láttam a tekintetében. Előzékeny közönnyel mért végig. Ezt a nézést ismerem, apaféle diplomaták fejlesztették tökélyre. A lényege, hogy a jeges kedvesség alatt megbúvó emberi érzelmek az illető utolsó leheletéig rejtve legyenek. Lehetőleg utána is. Emlékszem, apa nézett így mindig a hivatalos mítingeken, és ezt a diplomatanézést nem volt rest alkalomszerűen a családján is alkalmazni.
– Ó, igen, persze.
Válaszolta rezzenéstelenül. Soha az életben nem fogom megtudni, hogy valóban fölismert-e. Mr. Trevish leplezetlen kíváncsisággal figyelte a jelenetet. Esze ágában sem volt odébb állni, én viszont ebben a helyzetben valahogy nem igyekeztem közös ismerősünk tudtára adni, hogy én vagyok az, akit tizenhét évesen, egy nem éppen decens bulit követően megdugott. A többiről már nem is beszélve… Mr. Trevish elbeszélgetett vele, úgy tűnt, még jól is jön neki az ismeretség, én meg eltoporogtam még egy darabig, egészen pontosan addig, amíg ki nem derült, hogy itt, a Sheratonban lakik. Utána gyorsan húztam a dolgomra. Gondoltam, Erik már nyugtalankodik. Hazafelé a taxiban kezdtem el köhögni. Rögtön tudtam, hogy beteg leszek.
Most az van, hogy fekszem az ágyban a telefonkagylóval a kezemben és a Sheratont hívom. Aztán leteszem. Megint hívom, megint leteszem. Az ember azt hinné, hogy egy diplomata lányának könnyebb kommunikálni egy diplomatával. Ugyan. Össze kéne szedni magam. Minden szempontból. Kell egy B-terv. De előtte egy A is. Mondjuk, fölhívom a szállodát és nem teszem le a telefont. Ez jól hangzik. De mit mondok neki? Arra alig merek gondolni, hogy Dezirét is be kéne avatni. Ettől azonnal köhögőgörcsöt kapok. Már lázam is van. Fölhívom, aztán bemutatkozás helyett beleköhögök a telefonba. Nagyjából ezt tudom elképzelni. Ez az a mélypont, ahonnan már csak fölfelé vezet az út. Igazából addig kéne próbálkoznom, amíg még van hangom. Már nem lesz sokáig. Na, jó. Egy életem, egy halálom.
– Mr. Giacomettivel szeretnék beszélni.
…
– Mr. Giaco… ööö…. Aldo, te vagy?
Próbálok minél hamarabb túlesni a lényegen. Gyorsan elhadarom, hogy szeretnék vele találkozni. Ugyanaz a szenvtelen hang válaszol. Mintha egy komputerprogrammal beszélgetnék. Nem. Annál higgadtabb. Még arra sem veszi a fáradságot, hogy furcsállja a kérést. Simán beledöngöl a földbe. Azt mondja, nagyon elfoglalt. Hallgatok.
– Esetleg holnap egy gyors ebéd?
Van egy napom meggyógyulni.
Jó lenne egy kicsit aludni, de még fölhívom Eriket, hogy hozzon egy joghurtot, mert már fáj a gyomrom is. Megígéri. Épp mielőtt elaludnék, fölhív Deziré. Száraz tényekkel igyekszem megnyugtatni.
– Harcolok a vírusokkal, de egyelőre jobbak a fiúk.
Aldóról nem mondok neki semmit, kár lenne hiú reményeket kelteni benne.
Szerintem anyám azért küldött vissza Svájcba, mert öregítettem. Egy csecsemő viszont nem. Dezirével egyből tizenhét évvel fiatalabb lett. És valljuk be, úgy is nézett ki. A nagykövet – apa főnöke Bécsben, az új helyen – amint meglátta, halálosan beleszeretett. Kitette a képét az irodájába. Nem is értem, apa hogy tűrte. A nagykövet feleségéről nem is beszélve. De nem lett belőle diplomáciai konfliktus. A felületes szemlélő azt gondolná, hogy elűzött magától és elvette a gyerekemet. De anya így látta jónak. Mindig is igyekezett a helyére tenni a dolgokat. Oda, ahol szerinte a helyükön voltak.
Erik több szatyorral érkezik. Háromféle naturjoghurt, háromféle kefír, gyümölcsjoghurt hatféle ízesítésben. Zsíros és sovány változat. Friss fehérkenyér, száraz aprósütemény. Továbbá kis pakk a patikából. Gyomorenzim-szabályozó, görcsoldó tabletta, gyomor- és májvédő kapszulák, gyomorsavlekötő. Plusz egy taszító, brutálzöld cucc. Ő sem tudja, hogy mi lehet. Gyanítom, el akar tenni láb alól. Próbálom mutatni, hogy örülök. Öt percig még komolyan sajnálkozik, azután megkérdezi, hogy leléphetne-e fél órára a folyosó végén lévő drinkbárba. Elcuccol. Negyedóra múlva kezdek nyugtalankodni. Teljes joggal. Késik vagy öt percet. Ráadásul a jobb arcán egy apró, alig észrevehető csillám. Elönt a düh, hogy a férfiakkal sosincs szerencsém. Föl is hívom Dezirét, Erik úgysem érti, mit ordibálok magyarul. (Még jó, hogy ott három órával kevesebb van.) D. veszi a lapot és rögtön bemondja a tutit.
– Komolyan, Kim, most mit rugózol ezen? A pasik tényleg szemetek. Ez előbb megveszi a fél szupermarketet, aztán az egész patikát, hogy minél tovább betegeskedj, majd azzal az átlátszó ürüggyel, hogy csak a folyosó végére megy, megdönt egy csillámos nőt valahol a közelben, eltölt vele kemény tíz percet, merthogy a többi időben a csillámokat vakargatja magáról, de van olyan szerencsétlen, hogy egyet a jobb arcán felejt. Ravasz csávó ez, nagyon vigyázz vele!
Azt hiszem, megbocsátok Eriknek.
Még azt is megteszem, hogy lemegyek vele a Mai Taiba vacsorázni. Pontosabban nézni, ahogy ő eszik. Az élet nagylelkű velem, a hely szépe szabadnapos, más szolgál ki minket. Erik gyorsan és keveset eszik, már be is fejezte. Ülünk egymással szemben a narancsos félhomályban, bambuszok és ködös múltú thai istenek árnyékába burkolva. Eriket bámulom, ahogy a hely specialitását iszogatja, közben meg folyik a víz kifelé az orromból. Fölméri, hogy irtóra beteg vagyok, és ezen úgy elszomorodik, hogy elérzékenyülve mondom neki.
– Szeretlek.
– Szeretlek én is.
Mondja magától értetődő szenvtelenséggel (most kicsit jó betegnek lenni) és felém hajol. Hozzá hajolnék én is, de az étterem tele arab férfiakkal. A mozdulat megáll, félúton összevillan a tekintetünk.
– Hé, öreg, mi itt most Abu Dhabiban vagyunk.
⌘⌘⌘
(Részlet a szerző készülő regényéből)
