Cédulák sötétség ellen 17.
Kállai Katalin naplója
‘Hekking’ Mona Lisa részlet
„A haza legjobb meghatározása: a könyvtár”
E.P.
„Nem fogadhatjuk el a kormány által szorgalmazott közösségi médiát, amely szisztematikusan és algoritmikusan megvédi az embereket attól, hogy tudják, mi történik a világon. Internetünk kezd jobban hasonlítani Kínáéhoz, mint az Egyesült Államokéhoz.” Írja a legújabb orvosi kutatási eredmények népszerűsítésére létrejött amerikai portál azt követően, hogy a LinkedIn letiltotta az egyik legnevesebb kutatóorvosuk bejegyzéseit.
xxx
Miután megtanultunk elszakadni a valóságtól, nehéz visszatalálni oda.
xxx
Júniusban 2 millió 900 ezer euróért kelt el Leonardo Mona Lisájának leghíresebb hamisítványa. Raymond Hekking a múlt század közepén Nizzában levadászott – nagyorrú – Mona Lisája azért vált olyan híressé, mert tulajdonosa minden követ megmozgatott, hogy elfogadtassa, az övé az eredeti. Ha ez nem is sikerült, a hamisítvány maga világhírű lett. Hekking ugyanis a teljes médiát elbűvölte az elszántságával… A Louvre-ban őrzött eredeti mű értékét – bizonyos bonyolult számítások szerint – 2019-ben 2,67 milliárd dollárra becsülték. Eszerint az igazság még vezet. Bár a nagyorrú Mona Lisa sem rossz üzlet…
xxx
Némelykor borzongva gondolt arra, mit rejthetett Gábor Andor könyvtára, amelyet az anyatejjel szívott magába. A kitalált történetekért rajongó, alig húsz éves édesanyja a múlt század elejének baloldali mozgalmaihoz sodródó filozopter kabarészerző, Gábor Andor özvegyének a lakása fölött lakott, aki (ahogy a családi legendárium följegyezte) nagyon megkedvelte. Miután ő megszületett, a hosszú és a vékony fiatalasszony számára fárasztó szoptatások sokszor nem otthon, hanem az alsó lakás könyvtárában zajlottak. Arról nincs információja, hogy irodalomrajongó anyja mi mindent olvashatott ott össze.
xxx
„János züllöttnek és dekomponáltnak érezte magát a nyári város ürességében…”
(Gábor Andor/ Doktor Senki)
xxx
Az otthoni könyvtáruk híven tükrözte a világháborúból magukat gyerekként kiverekedő huszonéves szülei ízlésvilágát. Leginkább a nagy klasszikusokat, Balzacot, Hugot, Walter Scottot tartották, de a kedvencük, kezdődő szerelmüktől fogva, Faludy György volt. Rongyosra olvasták a verseit. Gyerekkorában ő csak levett egy-egy könyvet a polcról és a nyári szünidőben levonult vele a kertbe. Hetekig nem került elő.
xxx
„Tanuld meg ezt a versemet,
mert meddig lesz e könyv veled?
Ha a tied, kölcsönveszik,
a közkönyvtárban elveszik,
s ha nem: papírja oly vacak,
hogy sárgul, törik, elszakad,
kiszárad, foszlik, megdagad,
vagy önmagától lángra kap,
kétszáznegyven fok már elég —
és mit gondolsz, milyen meleg
egy nagyváros, mikor leég?”
…
xxx
Nagy valószínűséggel az volt az legnagyobb lúzer, aki az elpusztult alexandriai könyvtár utolsó könyvét írta. Jó eséllyel rááldozta élete energiáit, miközben szikkadt vigaszként magában mindegyre a hálásnak gondolt utókort emlegette. Effajta lúzerség kísért most is. Esélyes, hogy nyelvek sokasága fog hirtelen a semmivé foszlani. Nyelvek, melyeket lázadó szolgaként használunk, miközben anyaként óvnak minket. Egy korban, mikor nem marad hely a könyveknek, mikor az emberi kultúrát a sérülékeny, könnyedén elpusztítható digitális világba zárjuk. Mikor a gyerek idegen nyelven is dekódolható nevet kap, mert ki tudja, mi következik. És tényleg. Ki tudja?
xxx
(a szavakról) 1/3-ban fogalmazott mióta az eszét tudta, már három-négy évesen is. Mintegy külső szemlélőként fejben leírta, épp mi történik vele. Talán innen jött a barátsága a szavakkal.
xxx
Az ükapja, akit – ellentétben az érzelmi életére legnagyobb hatást gyakorló dédanyjával – nem ismert, varga volt. Csizmákat, bocskorokat varrt a parasztoknak. Nem volt túl kifizetődő foglalatosság, de megengedhette magának. Második – a dédanyja elbeszéléseiben csak lelketlen mostohaként emlegetett – felesége uradalmi szakácsnő volt biztos keresettel. Így megtehette, hogy megvarrta a csizmát akkor is, ha tudta, soha nem fizetik ki. De azért kihasználta a lehetőséget. Összeterelte a (potenciális) mezitlábasokat és egy-egy reménybeli csizmáért cserébe végig kellett hallgatniuk, amint egy agyonforgatott Petőfi-kötetből verseket olvas nekik. Az Ópapa Petőfi iránti rajongása olyan erős energiákat gerjesztett a családban, hogy azt a bizonyos kötetet áthurcolták a huszadik század minden őrületén. Most is megvan. Hogy a tizenkelencedik század végi Nagyatádon Petőfin kívűl volt-e más könyve, azt már aligha fogja megtudni.
Umberto Boccioni: Nevetés
Mikor fölvették a bölcsészkar olasz irodalom szakára, a dédanyja összetört. Fejhangon mondogatta hetekig, hogy mért pont az olasz. Mért pont, mért az olasz?? Az azzurik iránti gyűlölete egészen személyes okokból fakadt. Öt évvel fiatalabb férje hagyva csapotpapot, valamint asszonyt és két fiúgyermeket, az első világháború után ott ragadt Olaszországban egy fess menyecske és két lánygyerek mellett. Aztán megjött a fogságból az olasz nő férje, ő meg hazacuccolt Nagyatádra. Súlyosan megbűnhődött érte. Hatvan évig hallgatta a mélységes szemrehányásokat.
xxx
Úgy is lehet szeretni, hogy nem bocsátasz meg.
xxx
…Az olasz szakot mellesleg végezte el. Közben családot alapított. Ükanyává tette a dédanyját. Szülés előtt elhagyták, majd visszajöttek, majd ő lépett le, választott új apát. És még mindig csak harmadéves volt. Az olasz irodalom nem hatotta meg annyira, mint várta. Viszont elköteleződött az örök italianizmusnak. Az érzelmek effajta gazdagságáért még dédanyja megvetése sem bizonyult túl nagy árnak. Legjobban az olasz avantgárd, a futurizmus szélsőségei izgatták. Nem a művek értéke, hanem az irodalomban semmihez sem fogható pimaszság. A radikális szakítás a múlttal. Akkor még nem a pusztítás dicséretét hallotta ki belőle.
xxx
„Bisogno furioso di liberare le parole, traendole fuori dalla prigione del periodo latino! „*
xxx
(az írásról) A fagyal jelentéktelen virágainak illatát hozza a szél, cikázik át rajtad a mondat, s a hirtelen beálló csendben nem tudod, miként közelítsd a valósághoz a fejedben megszülető unalmas hangsort. Hol léped át a közöny falát, a percepció eredendő lustaságát, miközben a nonverbális valóság síkján egyenesen az agyadba hatol a fagyal ‘sohailyenmélyen’ nem érzett illata. Hogy tudod átadni egy ősrégi érzés mindent elsöprő újdonságát a hétköznapian hangzó fagyal eddig nem tapasztalt, átmeneti szuverenitásától a szél ismerős illattal dúsított komplex egyediségéig. Elgondolkodol, mi lenne, ha egy ritkán előforduló növény illatát emlegetnéd helyette. De inkább hagyod a fagyalt a fenébe.
* Dühödt eréllyel kell felszabadítani a szavakat, kimentve őket a latin kor börtönéből! (Marinetti – A futurista irodalom technikai kiáltványa, 1912.)
