Péntek Imre „évvégi jegyzetei”
A halál közelében mindenki filozófussá válik. Szeretné megérteni a végességet. Ami kezdettől fogva ott van a legbensőnkben, csak nem merjük megszólítani. A kezdet és a vég. A kezdet természetes, a világra kívánkozás, a lényszerűség nem kíván magyarázatot. De a megszűnés, a kigöngyölődés, az elfogyás – igen.
Péntek Imre
Először is van a panasz, a fájdalom, az önsiratás. Hiába, hogy több ezer nemzedék váltotta egymást, amíg idáig jutottunk, nem vigasztal ez senkit. (Minket sem.) Jó lenne jó pofát vágni mindehhez – mihez is? – , hogy ilyen a konstrukció, a valahonnan valahová jutás és egyszer csak azt mondják: vége. Gyakran látom filmeken (olykor a valóságban is), amint a régészek közönyösen, szakértően forgatják, vizsgálják elődjeik koponyáját. Megállapításaik tudományos ismeretté válnak. S tán a jövőben az ő koponyáik is vizsgálódás tárgyát képezik. Most értem meg igazán Az ember tragédiája utolsó felvonásának jelenetét, Ádám, Lucifer és az Úr vitáját. Érvre érv felel, amit ésszel el lehet fogadni. De azért Ádám a végén odaszúrt a nagy ívű metafizikának: „Csak az a vég. Csak azt tudnám feledni.”
***
A számok fölfoghatatlanok. 27 milliónál több fertőzött, majd 1 millió halott. S ez napról napra nő, ijesztő, hol fog megállni? Keressük az analógiákat, hogy spanyolnátha hasonló méretű volt, és áldozatai sem voltak kevesebben. S ma jobbak a védekező eszközök. Már nem tudjuk, melyik vakcina után kapkodjunk? Melyik a jobb, az igazi? Az orosz? Az amerikai? Netán a saját kutatás és fejlesztés? És mozgalmak robbannak ki, akik tagadják a járványt… És tűntetnek ellene… Apokaliptikus látomások tűnnek elő. Bár némely utópisztikus filmen már megjelentek hasonlók, amikor a tömegméretű járvány kontinenseket fertőzött meg. És gigantikus falak emelkedtek a megfertőzöttek körül. S a karantén méreteit már nem tudjuk megbecsülni.… És a rémület általánossá válik, nincsenek védett területek, a járvány bárhol fel tudja ütni a fejét… Csak nem bekerülni a Nagy Darálóba! Segít-e az ima? A vallás? Nő-e a hívek száma? Vagy a csalódás erősíti az amúgy is erős szkeptikus alaphangot? A kérdésekre egyelőre nincsen válasz. Hamvasnál találtam egy-két passzust a vallásosságróL. Véleménye szerint a szaktudomány a bűnbeesés körül forog. „Csak az a vallásos, akinek ez a legmélyebb életszíve a bűn gondolatától vérzik. A vallás morális és metafizikai sebet ejt. A tudomány ezt a bűnbeesést úgy módosítja, hogy intellektuális bűnbeeséssé teszi.” Lehet, hogy intellektuális bűnözők vagyunk?
***
Hamvast nemcsak olvasni, irigyelni is lehet. Mert tudott írni a fákról, volt róla mondanivalója, megfigyelte őket, egy-egy jellegzetes példányt a maga teljességében tudott felidézni. Tudott írni a rántott levesről, mint az elemi éhség elcsitítójáról. És eszembe jutottak a gyerekorom rántott levesei. Volt, hogy házi kenyeret ettünk hozzá, fehér, szikkadt, sokszor már száraz kenyeret, amit a nagykéssel vágtunk a párolgó leveshez. Ám ha jobban ment – és tojtak a tyúkok – jutott bele tojás is. A fehérjét nem szerettem, a sárgáját igen. És a piros lében úszkáló tojáscafatok igen csak jó ízűek voltak. Nekem mindig kellett hozzá egy kis ecet is. A kömény nem hiányozhatott belőle, s még a legszegényebb háztartásban is akadt belőle. A köménymag. És – ahogy Hamvas is írja – lehetett fogyasztani melegen, langyosan, hidegen, nálunk a teát pótolta, emlékszem, csak később tértünk át a valamilyen olcsóbb teára. És a rántott leves lassan kikopott az étrendünkből. Nagy meglepetésre új családom egyik kedvenc étele volt, és gyakran készítették, valóban, gazdagon, tojással, köménnyel, ecettel. És gyakorta kerül ma is az asztalunkra, és ma is szívesen fogyasztjuk. A vöröses, paprikás lé mindig képes bizalmat kelteni maga iránt. Egy rántást elkészíteni még egy férfi is tud. Valóban, én is kipróbáltam, ugyanolyan jó ízű lett, mintha az anyósom vagy a feleségem csinálta volna. De nem akartam versenyezni velük. Ez az étel, szintén Hamvas megfigyelése, amit nem hamisítanak, mint az egyéb élelmiszert. Pirított kenyér is mindig akad, s már számtalan kenyérpirító áll rendelkezésünkre. És esetleg valaki elmondja az asztali áldást is, ami aztán végképp kiment a divatból. Pedig az áhitat az igénytelen rántott leveshez igazán illenék.
***
Abban a szerencsében van részem, hogy tíz éve már a füredi Quasimodo verspályázat zsűri tagja lehetek. A történet a hatvanas évekre megy vissza. A Nobel-díjas költő, Salvatore Quasimodo a Szovjetunióból tért haza, ahol orvosi kezelésen vett részt. Budapesten rosszul lett, és korabeli magyar kormány a balatonfüredi szívkórházban kezeltette. Aki itt írt egy remek verset is ebből az alkalomból, megörökítve az eseményt, részvételével emlékfát ültettek látogatásának tiszteletére. A hársfa megerősödött, a tisztelet nem csökkent, inkább nőtt. A rendszerváltozás is legitimizálta az ünnepséget, amelyen a költő fia – egyébként ismert olasz színész – is gyakran részt vett, s a díjnyertes versek elhangzanak olaszul is, magyarul is. ***
***
A helyekről jutott eszembe: ifjabb koromban gyakrabban változtattam lakóhelyet, munkahelyet. De ezzel részben úgy voltam, mint Kafka éhező művésze, nem találtam megfelelő állomást, ennyi volt az egész. Kétségtelenül, a Kádár-rendszerben kellett valamennyi bátorság, hogy az ember felkerekedjék, és máshol kösse ki a lovát. Volt ennek némi kockázata is. Az ismert rossz jobb volt, mint az ismeretlen. S mégis számtalan példát találtam arra, hogy volt alkatók, akik nem költöztek, nem változtattak. S olykor nekik lett igazuk. Persze, néha nekem is sikerült kedvezőbb helyzetre akadni. Végül is egy-egy, ez is jó, az is jó. De most, a vége felé úgy látom, nekem a rosszabb, aki többet és gyakrabban változtattam. Kikoptam a helyi emlékezetből. A sok-sok díszlet elforgott mögülem, és maradt a semmi. Vagyis a nem sok. Az alig valami. Az a néhány fűszál, ami csak nekem terem – valahol elveszett… És kezd nosztalgiám lenni, miért voltam türelmetlen, miért nem vártam ki a végét? Nehéz erre mit mondani. mert ilyen alkat vagyok. Nem győztem kivárni a kedvezőbb áramlatokat. Ó, igen, az egzisztenciális változtatás. Ezt még Karel Kosiknál olvastam. Most mégis hiányzik a kis zúg, amit enyémnek tekinthetnék – meglehet, túl könnyen hagytam magam mögött a régieket.
(2022-2023)
