A meghurcolt „Felelet”
A második világháború utáni önkényuralmi korszak önképét festette egy vitának álcázott leszámolás Déry Tiborral, a Felelet című „szocialista realista” regény írójával szemben. Pedig Déry ebben az irodalomtörténet által esztétikailag egyöntetűen elhibázottnak tartott művében igyekezett megfelelni az uralkodó elvárásnak, ám tehetsége megóvta a lélektelen sematizmustól.[1] Amit viszont a Révai által irányított kulturális politika rossz néven vett. Ezért 1952-ben Déry fölött baljós felhők gyülekeztek; egy túlzó korban bizton állítható, hogy a Felelet-vita a kiközösítést jelentette a számára.
Déry Tibor 1894-1977 Fotó: Wikipédia
Déry Tibor sokszorosan szenvedő alanyává vált a magyar „ötvenes éveknek”. Az évtized végén Kádár börtönében ült, 1952-ben pedig Révai József, a rákosista kultúrpolitika erős embere, a szocialista dogmatizmus esztétikájának jegyében vonta kínpadra a Felelet című regényének „hibáiért”. (1952 a rákosista megtorlás legkegyetlenebb esztendeje volt.) Déry negyedszázaddal később – túl jón és rosszon – nagyvonalúságának és bölcsességének bizonyságát Ítélet nincs (1969) című korszakos memoárjában adta, keserűségét és a kapott sebeket azonban akkor sem rejtette véka alá; a következő mondatai ma sem hagyják közömbösen az olvasót: „A Felelet-vita után hetekig nem szólalt meg a telefonom, az utcán az emberek kikerültek. Amiből természetesen nem csak szónokunkat illetően vonhatók le termékeny következtetések.”
A szónok Révai József, akinek a neve ma már szerencsére jobbára ismeretlenül cseng, azonban érdemes néhány szót szentelni rá, mivel egykoron élet-halál ura volt: „1948-tól 1953-ig ő volt a magyar kulturális élet teljhatalmú irányítója. Nevéhez fűződik a szocialista realizmus elveinek kidolgozása, primátusának meghirdetése és könyörtelen érvényre juttatása, az 1948-as iskolaállamosítás és a Magyar Tudományos Akadémia átszervezése, amiért 1949-ben a testület tiszteleti tagjává választották. Hatalmával élve döntő szerepet vállalt a Lukács-vita (1949–1950) és a Felelet-vita (1952) lezárásában.”[2]
A magyar „ötvenes évek”, Rákosi Mátyás nevével jelölt önkényuralmi korszakot jelölik a történelmünkben; a hallgatásra ítélt költő, Vas István szavaival „az esztétikai önkénnyel párosult politikai önkény” korszaka az irodalomban is. A politikai önkény apostola, a kultúrpolitika irányítója Révai József, aki a Feleletet ideológiai leszámolásra használta föl. Írása, melynek címe az Irodalmunk egyes kérdéseiről [3] volt, nem műkritika, hanem politikai komponensekből összeállított ingerült ideológiai össztűz a szerzőre és művére – voltaképp az irodalom teljes behódoltatását célozta meg vele; a korszakban a hatalom birtokosai nyíltan hirdették és valósították meg az irodalom „szovjetizálásával” azt, hogy sort, mondatot és bekezdést a politika és az ideológia nyelvére fordítanak le. Ez rendőri szerepkört jelentett és Révai magára is vállalta rendőri szerepkörét; a szocialista realizmus vizsgálóbizottsága előtt vádolta meg az írót: a pártábrázolást, az elrontott emberábrázolást, és a polgári moralizálást olvasta a fejére; mindezek a korszak hideg levegőjében megbocsáthatatlan bűnnek számítottak. A vád pontjait Poszler György az alábbiak szerint foglalta össze: „Javíthatatlanul hibás pártábrázolás. Végzetesen elrontott emberformálás. Elviselhetetlen polgári moralizálás.” [4]
Révai tehát a kultúrpolitikai kivégzés tervét tartotta szem előtt: hogy a hatás minél drasztikusabb legyen, a „koncepciós eljárás” célszemélyének a baloldali Déry Tibort választotta, aki teljes mellszélességgel az új társadalmi rendszer mellett kötelezte el magát, és aki akkorra már az irodalom első vonalához, ráadásul a politika dédelgetett kedvencei közé tartozott. „Miért léptünk fel sok elvtárs számára érthetetlen keménységgel és eréllyel a Déry regényében jelentkező polgári moralizálás ellen? – kérdezi Révai. – Azért, mert ez a moralizálás, ennek a politikai gyökere – és mindent le kell tudni fordítani a politika nyelvére – lényegében az ellenség megsajnálása, vagy az ellenség megsajnálására vezet”.
Déry – a hírhedett politikai álperek árnyékában – nagy árat fizetett a Feleletért; az irodalom térdre kényszerítésének ördögi koreográfiájában aligha véletlen, hogy a Felelet-vita mellékszálaként Örkény Istvánt, az új társadalmi rendnek szintén elkötelezett, termelési regényt is író szerzőt pécézték ki. Örkény Lila tinta című, a „szocialista erkölccsel összeférhetetlen témájú” elbeszélését is utolérte a hatalom fürkész pillantása és kemény bosszúja 1952-ben. Örkény monográfusát, Szabó B. Istvánt idézem:„Az biztos, hogy 1952 őszén, amikor a Felelet-vitában Révai József (..) Déry regénye mellett, mintegy másodrendű vádlottként Örkény Lila tinta című novelláját „prostitúciónak”, „rothadási terméknek” ítélte, íróját kiutasítással fenyegette az új, szocialista (azaz: a nyilvános) irodalomból, akkor már nyitva volt a szeme és keserű a szájaíze; a megkövetelt önkritikát riadtan, de cinikus kétértelműséggel teljesítette. Révai otromba támadása – amely meggyőződésében, emberi és írói hitelében, tisztességében, önérzetében egyaránt mélyen sérthette – határozottan a kommunista íróellenzék harcosai közé állította.” [5]
Örkény egyébként már 1946-ban pellengérre került szovjetunióbeli lágernaplója miatt; akkor – minden bizonnyal kreált – olvasói levelekben azt vetették a szemére, hogy pontatlanul ábrázolta a lágerek népének életét és a szovjet hadifogolytáborokról hamis, egyoldalúan torzító képet festett.
Az 1952-es Felelet-vita okairól és következményeiről beszélve a korszak ismert kutatója, Reichert Gábor hívta föl rá a figyelmet, hogy az ötvenes évek irodalmi életének legnagyobb polémiája egyben a Révai-féle kultúrpolitika betetőzése és végpontja.[6] Hozzátehetjük: az olvadás kezdete – a későbbi fejlemények homályos tükrében – sem jelentette az irodalom és a hatalom nyugalmát, a félelemmel teli korszak csak lassan csillapodott, amit az ’56 utáni megtorlás időszaka, mások mellett Zelk Zoltán, Déry Tibor és Kosáry Domokos bebörtönzése szakított meg. Az enyhülés korszaka a kádári konszolidáció alkonyperódusában vált igazán tapinthatóvá a hetvenes évek végétől.
Addig azonban még hosszú út vezetett.
Jegyzetek
[1] Kiss Endre: A huszadik század befejezetlen mondatai. Déry Tibor és vidéke. Budapest, 2008.
[2] https://hu.wikipedia.org/wiki/R%C3%A9vai_J%C3%B3zsef_(politikus)
[3] Révai József: Megjegyzések egy regényhez. Társadalmi Szemle, 1952. 741-761.
[4] Poszler György: Felelet? – Mire? A Déry-vita dilemmái. http://docplayer.hu/25415175-Tanulmany-felelet-mire-a-dery-vita-dilemmai.html
[5] Szabó B. István: Örkény. Balassi Kiadó Budapest, 1997. A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete. 17.
[6] https://mikti.elte.hu/content/reichert-gabor-megfelelesi-kenyszer-politikum-es-esztetikum-osszefuggesei-dery-tibor-otvenes-evekbeli-muveszeteben.t.3772
