Rendhagyó helyszínek – életrajzi töredék
Amikor lehunyom a szemem, egy ligetet látok, ahol szobrok állnak.
Málladozó, letört fejű szobrok; szobrok ujjak, karok, végtagok nélkül, féllábra dőlve, mint az ólomkatonák, könyöküknél kificamodott, omló szobortestek az örökké nedves kert alján a hamvasszürke ég alatt.
A lezuhant szobortömbök tócsákban állnak, köröskörül sár, mintha a pannon tenger iszapja idáig törne föl.
Mégsem romkertet látok haldokló szobortorzókkal, nem párába burkolódzó elhagyott, elmúlásra ítélt tájat látok, nem egykori álmok földi maradványait, hanem ép szobrok álmát, amit az ismeretlenség homályába merült mesterek, egyszerű kőfaragók véstek a ledöntött várból kimentett kövekből.
Ezeknek a szoboralakoknak az álmai kivégzett várfalakból éledtek meg.
Ezek a szobrok városom történelemének a vértanúivá váltak.
Álmomban a szobrok csodájára járnak, utak porából idevetődött idegenek veszik körül őket, irigykedve a szépségük láttán. A tündöklő ég alatt gesztenyefák lombkoronája hímez mintát rájuk, s ameddig az öröm óráiban a szem ellát, mediterrán fény tükröződik a bokrok olajzöld levelein, a füvek között megbújt kavicsokon, az apró, salétromos kődarabokon, amit a hirtelen záporok hordtak ide a környező dombokról.
Színes fényben lepkék szárnya vibrál a napsugarak áttetsző kékjében.
Amikor lehunyom a szemem egy ligetet látok, ahol szobrok állnak. Türelmesen, ujjak, karok, végtagok nélküli szobortorzók, sárba zuhant kőtömbök, a történelem freskójáról lepattant szilánkdarabok.
Összezúzott fejek a kialudt szemű alkonyatban.
Egykor a városnak ezen a ligetes részén gyöngyvirág nőtt és vadpipitér.
