Két karácsonyi írás
„Ide újra a szeretet jön…”?
Kissé zaklatott év végén érkeztünk az idei karácsonyhoz. Még sokunkban ragyog az aranyvasárnapi napfény, mely derűssé változtatta a szerény, visszafogott ünnepi várakozást. Az örök piacterek árusai és vevői jól megértették egymást, szinte feltűnés nélkül kerültek nejlonzacskóba a kiszemelt kesztyűk, sálak, s megannyi más ajándék, melyekről a régóta tervezett, megfontolt szándék helyett az alkalom döntött. Tévék, kenyérsütők, kisebb-nagyok csomagok, dobozok vándoroltak a bevásárlókocsikba a szupermarketekben is, a szédítő árleszállítás csábító következményeként. A vásárlás temploma csendesen, szinte diszkréten fogadta bensőséges belsejébe a maga sokaságát. Zsongott, áramlott a forgatag, ízlés és igény szerint, a játékmacitól az exkluzív luxuskocsiig. Egyszóval minden jel arra mutatott, hogy az élet normalizálódni akar. A családi összetartozás megannyi szép jelét lehetett észlelni. Az unokákat sétáltató nagyapát-nagymamát, természetesen kis játékkal a gyerekkézben. A babát levegőztető ifjú párok megható ügyetlenkedéssel próbáltak eleget tenni a vásárlás kihagyhatatlan szertartásának. Nem volt hangoskodás, lökdösődés, sőt, mintha mindenki túl udvariasan engedte volna előre másikat. Aki pedig lelki felüdülésre, áhítatra szomjazott, az megtekintette kedvenc pszichológiai műsorát.
Egy József Attila sor motoszkált bennem: „Ide újra a szeretet jön… Lehet, hogy már meg is érkezett? Lehet, hogy a zaklatott hónapok után a békesség, a megértés kiirthatatlan igénye elrendezi a dolgokat? Lehet, hogy annyi év után megtanultunk valamit: az ajándékcsomagokba elrejteni azt, amit ilyenkor mindenki igényel: szeretetünket. Igen, ez a legtartósabb, legértékesebb ajándék, nem kell kibontani sem, csak magunkban megkeresni azt a sokszor elnémított hangot, feltörő igényt, amit a mennyei gyermek születése jelképez. Ami bennünk van, csak ritkán nyilvánul meg. Egy jó szóban, egy simogatásban, egy kézfogásban. Ahogy sétáltam a csomagjaikat magukhoz szorító emberek között – magam is töprengve, kit mivel lepjek meg –, akik már lélekben ott vannak feldíszített fenyő körül, családi körben, és bepárásodó szemmel éneklik a Mennyből az angyalt, arra gondoltam: nem veszhet el ezeknek a napoknak kedvességet sugárzó energiája, a jobbá levés igyekezte. Hiszen lépten-nyomon halljuk: Jónak lenni jó! Ebből kéne megőrizni, tartalékolni valamit… „Ide újra a szeretet jön…”? Csak rajtunk múlik, hogy meg is érkezzék.
*
Péntek Imre:
Karácsonyul
Télen hamar
bealkonyul…
Tudunk-e még
karácsonyul?
Ha táncol annyi
hópehely,
akad akár
parányi hely,
ahol pihenhet
Mária,
s fázó, didergő
kisfia.
Télen, ha öreg
este lesz,
villognak
szupermarketek…
Tömeg özönlik
ki-be, ki-be,
és nem törődik
senki se,
hogy merre jár
a szent család,
kinél húzhatná
meg magát.
De mégis van
egy titkos éj,
fenyőfákon
kigyúl a fény!
Köréje gyűlnek
emberek,
és a kisded is
szendereg.
Csöndes csengettyű
hangja hull –
megszólalunk
karácsonyul…
