Fábián István versei és képei
A koldus kutyája
A KÉPEKBŐL ÉPÍTETT VÁROS
[Birtalan Zsolt fotói: séta, utazás]
Síneken fut az idő. Párhuzamos drótok viszik életünk
körbevattázva a megbántott, haldokló tájjal:
elhagyott minket a teremtés.
Sziluett vagyunk, ki elveszett világba téved,
sínpárokból font arc, óriás hangárt vigyázó
kóbormacska elmosott árnya,
térfigyelő kamera sugarába lépő fekete öltöny,
értelmetlen méretű falakra vetített emberalak.
Célját felejtett létezés ez itt, mégis
konok hit a jelenlét erejében: a tekintet megtart mindent.
Megtartja a fémszínű örvény fölött repülő sirályt,
megtart mindenféle geometriákat,
óriás szöcskévé lesz a gyerektricikli-állat:
düreri pontos rajz. Megtart elhagyott szobabelsőket,
ahol fény és por őrzi a falon az ágyfej ívét
s a régen leakasztott képek festette múltidőket.
Ahogy nem futnak szanaszét rácsok-oszlopok,
a hiány tart egybe mindent, hiszen mindennek vége,
ahogy végleges a kilakoltatott kolumbárium,
lakótelepek örökkévaló szimfóniája.
Ahogy hátat fordítva szétfutnak gyerekeink,
ránkhagyva félkész falakon zokogó grafittiket,
sokszorozott minták falfelületeit, miket
azután egybefoglal a lépcsőre kitett árva cipő.
Mindenütt a kéredzkedő hiány megint, mert
szebb lenne tágas mezőkön odakint! Öntöttvas nyakörvet
viselnek a fák leláncolt bringakerékkel: nincs, nincs kiút,
hacsak a befalazott erkély nem az,
nincs kiút, hacsak nem a műszőrmés angyal, a tollas-glóriás
lány, ki otthonná emeli a halálból megtért sétapadot.
A falak üres talapzatairól rég elszöktek
a munkásszobrok, korsós leánykák. El az angyalok.
Tűzfalakon árnyékként vergődnek
véletlen geometriákba zuhant madarak,
óvatos kutyák, pitbullok és lovas torzók várakoznak
a sosem változó, kietlen ég alatt.
Az ember csak méretarány itt a tetőre tévedt lovak
és gazdátlan kávéautomaták városában,
ahol a salétromba kapaszkodó repkény-hullákból
visszakapaszkodik esőkben ázó önmagához.
Itt a mezítelen téglafalakon örökkön ömlik az eső,
estig érnek az éjszakák, sosem reggelig, magára marad
itt mindig a kérdező. A düledező fények síkjaiból
a híd alól fölhulló sirály ismét kibábozódik,
és a szigetcsúcson két kezét széttáró gyermeket
csőrébe fogva ugyanaz a sirály repíti a mélység fölött,
elviszi akárhová, míg a jeges Dunán
puhán, vakító fényben áll a köd.
Erdei víz
MEGFOGALMAZVA
Miért írnék, rajzolnék bármit,
lepel az idő, arcomra penészült kárpit.
Jézust és Magdolnát is majd kiássák.
Lássák!
Csuklóm világít fölnyílt erekkel,
születek-halok minden gyerekkel,
hallal, vérrel, borral, fegyverekkel,
hazudok is, ahogy minden gané vall.
Van itt most kettő kereszt.
köröttem egy jobb- és egy ballator.
Az Úr szólt, minden szüléshez jár a tor.
Maradok én a magaméval.
NINCS BAJ
Szétfoszló évszakokban
másul a világ. Lassan
forog a háncsolt idő,
kertemben mezítlen hassal
fáznak a körtefák.
Sáros hó alatt vár az ősz,
tél és az arany tavasz.
Járda résében nő a gaz,
álmodik a rózsalugas,
míg hűl az éj.
Rózsasziromként bomlik idebent
álom s az álomjárta csend.
Aludj, kedves, vagyunk
a létezésre vigasz, odakint
a mindenség dolgozik, ne félj!
NYÚLMARÁS
Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
[Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában]
Szél alatt futnak farkasok.
Őzek alszanak szél fölött,
óceántükör szép szemük.
Égtájakat álmodnak éjszaka
és gömbölyű horizontok
alszanak édesen velük.
Füvekké páráll a hó, a köd,
mert mindig eljönnek tavaszok.
És eljönnek szűkülő körök,
ahogy közelít a biztos
másíthatatlan:
szél alatt futnak farkasok.
Különösen órjás ma a Hold.
Délután rigó dalolt
szemet szakító napsütésben,
kertünkben béke volt,
kövéren készülődtek a méhkasok,
barkát hízlaltak a kedves füzek.
Azután hideg van hirtelen,
megérkeznek az ordasok,
ahogy szűkölő körökben
megérkeznek mindig. Nyulak
meresztik gyilkos körmüket hiába,
a tél elér újraéledő kertjeinkig.
Király
TUDOMÁSUL
Fellapoz az idő. És ellapoz.
Palimpszeszt évek,
ezerszer szüntetett,
mindig és mindig újraírt,
hazatalált és eltévedt
utakon jár az élet.
Telik a világ földdel, homokkal,
sárral. Mintha az időt temetné,
bár csak az üresség a teljes.
Napok telnek ébredéssel, várakozással,
mézes-vajaskenyérrel, boldog zenékkel,
bár csak a csend a teljes.
Hullám közelít óriási árral.
Jár apály és dagály: Holdszélre,
Holdvitorlákra bíztam a tengert,
bámész Robinson, önmagam körében várok.
Elkésett szándékok suttogását hallom,
valaki őriz, valaki kiáltott.
VERÉBIDŐ
élni tudatlan,
talán ahogy az idő jár
a ház falán:
nappal árnyék,
éjben lámpafény.
lenni röpke létű szándék,
törött szárnyával
billenő madár.
hullani szűkülő
körökben egyre lejjebb,
s ha végleg kitellett,
akkor dalolni:
földre csapódó
néma holmi.
de akkor egész
világgá holni.
