Részletek Mohai V. Lajos új könyvéből
Ha nem tudtam is az első vázlataimat folytatni, és rendbe tenni, arra ügyelnem kellett, hogy mindenképpen nyoma maradjon a családi planctusokban.
Hibás számítások
Naponta odanyúlok a képzeletbeli falióra számlapjához, és összecsippentem a mutatóit.
A megállított idő mágiáját nemcsak a diplomaták használják előszeretettel, hanem az írók is, mert ez az elbeszélés egyik metaforája.
Én azért állítom meg az óra mutatóit, hogy egyetlen részletet se hagyjak elveszni abból a régmúlt világból.
Az idő fogyása kötelességgé teszi az utazást a saját életünk mélyére; sok írástudó esett bele ebbe a maga ásta csapdába.
A befejezetlen kézirat több olyan témát ölel föl, amellyel nem tudtam megbirkózni.
Anyai nagybátyám alakjának fölvillantása nélkül azonban homályban maradt volna életem egy baljós pillanata. Kezében tartotta a sorsomat, a sajátját azonban az az erős kéz elejtette. Nagybátyámat a szélütés messzire száműzte önmagától. Utolsó kórházi látogatásom alkalmával láttam, hogy egyik kezének ujjaival a másik kezének ujjait böködte.
A kórterem levegője mintha kőből lett volna.
Tragikus sorsú unokanővérem sem tudta leküzdeni az útjába kerülő akadályokat. Rövid életén valami sötét, meghatározhatatlan gyötrelem és félelem borongott. A kéziratban található töredékben rá emlékezem, tépelődve azon, hogy mi sodorhatta a szakadék fölé. Egy hosszú éjszaka árnyéka kísért. Mindannyiunk életében eljön az a pillanat, amikor óvakodni kell mások lázálmaitól.
Hibás számításaim közé tartoznak a Nagyanyám halálával kapcsolatban írott első próbálkozásaim, amelyeket nem követtek újak. Talán nem is csak az igyekezetemen múlt, hiszen fontos részletnek szántam a könyvemben. Ha nem tudtam is az első vázlataimat folytatni, és rendbe tenni, arra ügyelnem kellett, hogy mindenképpen nyoma maradjon a családi planctusokban.
Nagyanyám a kanizsai városi kórház első emeleti belgyógyászati osztályán halt meg. Utolsó óráján nem voltam mellette. Halálhíre is csak késéssel ért el hozzám, másnap kora este. Emlékszem, ahogy kivetetten bolyongtam a kora tavaszi csillagok fénye alatt.
Régóta más városban éltem, messze tőle, bizonytalan körülmények között, lelki gondokkal küszködve, többnyire szomorúan. Mélabúm jobban letört, mint otthontalanságom sivár érzése; azért, mert egyedül voltam, senkinek sem tehettem szemrehányást. Rezignáltságomnak más oka volt; abból, amit az írásról elképzeltem, semmit sem sikerül megvalósítanom. Mondataim körém csavarodtak és fojtogattak. Prózát akartam írni, olyat, amilyent legbelül elképzeltem. Nem akartam kevesebbet, én sem akartam kevesebbet, mint a lét kapuin dörömbölni. Ahelyett azonban, hogy kitartóan dolgoztam volna, a hirtelen-szerelmes kamaszok módjára maszatoltam el mindent magam körül. A tehetetlenség csapdájában vergődtem. Úgy éreztem, hogy kilátástalan helyzetbe kerülök; maradék erőtartalékomat morzsolgatom, és lassan elérkezem a holtponthoz, ahonnan nehéz az út visszafelé.
Későn ébredtem aznap, nyüzsgő álombeli némajáték után, fáradtan és összetörten. Szobám szegényes volt, egy svábházhoz ragasztott dobozszerű helyiség Budaörsön, a régi falusi részen. Egyetlen örömöm az volt benne, hogy fákra és bokrokra nézett, darabka kertre, amelyet azonban egy megszürkült támfal hamar lezárt. Ez a porladó mészkő támasztotta meg a fölső utat, különben a hegy rádőlt volna az épületre. De bármilyen keveset láthattam is a zöldből, annyit azért láttam, hogy aznap gallyat égettek, láttam az egyik kert aljáról fölszálló füstöt, az ezüstös ködöt.
A takaró alól lassan kászálódtam ki.
Nagyanyámmal hirtelen támadt agyérgörcs végzett. Amikor a rosszullét másnapján a kórteremben a bedeszkázott ágyon megláttam őt, régi illúzióim a halálról megváltoztak; a gyámoltalan test alig emlékeztetett hajdani lényére; utána sokáig kapaszkodtam sírva a kórház vaskerítésébe. A hajnali gyorssal visszautaztam; mint később kiderült, elmulasztottam, hogy az élete utolsó pillanataiban vele legyek. De vajon mit mulasztottam el, ez kiderülhet-e valaha is; a halála mély csenddé változott bennem, saját szégyenem lett. Egy idő óta viszont, túl az életem felén, egyre nehezebben tudom eldönteni, hogy az élete vagy a halála foglalkoztat-e inkább.
Lehet, hogy ez a kérdés megválaszolatlanul velem száll a sírba. Azt is tudom, hogy a legváratlanabb helyeken merül majd föl az emlékezetemben: tengerek hullámtarajos partjainál, Budán és Prágában, légypiszoktól feketéllő ablakszem mellett ülve egyszer egy régi házban, ahová vissza akarnék költözni, de nem lehet. Ahonnan az ólomfehér ég látszana az őszi fák ágain keresztül, de többé soha nem fog látszani.
Közeli barátom halálának az irodalmi földolgozása is a következő könyvemre vár. Az alábbiakban olvasható rövid változat mintegy kiindulópont hozzá. Számomra különösen fájdalmassá tette a halálát az, hogy egyik versemmel búcsúzott tőlem.
Tegnap késő este kaptam az üzenetet, hogy meghalt. A halál tényét csak lesújtva fogadhatja az ember, vigaszra pedig később lelhet, visszapillantva az életébe szövődő újabb halálok után.
Ez ellen a halálhír ellen sem tehettem semmit; bennem verdesett a múlt, kínzott a félelem, és rosszabbul is járhattam volna, ha az altató hatása késik.
Hogy időről időre kórházi ápolásra szorult, tudtam; rendetlenkedett a hasnyálmirigye, és az elmúlt hetekben egyre riasztóbb jeleit adta a betegség. Alattomban támadt rá, szinte észrevétlenül, mintha büntetni akarná valamiért. Ezt a felesége mondta, kétségek között gyötrődve, hozzátéve, hogy nem tudja, fölépül-e vajon még.
Amikor másnap egyedül maradtam a lépcsőházban, és csak az olajozatlan kapu nyöszörgése töltötte be az üres csöndet, fölrémlett az alakja előttem: köpcös termetén csak kicsinykét fogott az idő, de nem látszott annak az embernek, aki muszájból ezer szállal ragaszkodik majd az élethez. Két évtizeden keresztül, azóta, hogy megismertem, a fájdalmas önmarcangolás késeit éreztem a lelkében; képtelen volt megemészteni az emberi együttélésből fakadó igazságtalanságokat, és a valóság lejtmeneteiért sem tudta mivel megvigasztalni magát. Emiatt sokat viaskodott magával, büntetve a környezetét is; mintha gombostűvel szurkálta volna körbe a levegőt. Egy időben kutyát sétáltattunk a Ludovika parkban, ki-ki a magáét; de erről lassacskán letettünk, mert amikor megered az ember nyelve, nem képes a kutyájára figyelni, ez pedig nem veszi ki jól magát. Mégis, annyiszor megtettük a kutyás köreinket, hogy egymás iránt sok kölcsönös jó érzésünk megmaradhatott bennünk; ezt utólag a szerencse számlájára írom, és most, hogy végleg búcsút mondott az életnek, különös jelzésnek érzem az utolsó üzenetét, melyet a töredezett, meg-megszakadó írásképből ítélve lassú kézírással róhatott papírra:
„Köszönöm, hogy nem feledkeztél meg rólam. Ahogy a beszélgetésünk után letettem a telefont, ismét elolvastam a verseidet. Különös világ az, ami föltárul bennük. A halotti csendből kiszüremlő képekből, érzésekből és indulatokból mély szomorúság és fájdalom árad; a dolgok egyre jobban fekete-fehérbe váltanak. Több ez a drámánál. Az Egyszer elfogy című versed különösen tetszik. Hogy ne feledjem el egy pillanatra sem, megtanultam kívülről. Engedd meg, hogy ebben a kegyelemben eltelő éjszakában idemásoljam: »Egyszer elfogy minden ok a maradásra, s a Föld pora se való másra, mint belepni nyomainkat.« Most, hogy hatvanöt éves vagyok, néha eszembe jut, hogy én sem leszek örök életű; szembe kell nézni az elmúlással. A kérdés az, hogyan lehet eltávozni szépen csendben, másokat nem zavarva, életünk hátsó kijáratán.”
