Részletek Mohai V. Lajos A Kanizsai Hidegház című könyvéből
Sok évvel később olvasott egy szép metaforát az egyik amerikai regényírótól, aki a kék pörölyről írt, egy halántékon lüktető erecskéről, az élet jeléről, Vili bácsira ez a kék pöröly emlékeztette.
Mohai V. Lajos: A Kanizsai Hidegház
A FIÚ NÉZTE AZ ÖREGEMBERT
A fiú nézte az Öregembert. Nem tudta, hogy a katonakabát honnan került hozzá.
Nézte, ahogy a padon ül, és hátának egy pontját a kerítésdeszkákhoz támasztja.
Kapkodó, sűrű szálú eső kezdett dobolni az ereszcsatorna bádogján. Az Öregember nehézkesen elindult a kő- és tégladarabokból egyenetlenül összecementezett járdán a pincéhez.
A vörös téglával aláboltozott pincelejáróból hideg csapott föl. A nyirkosságtól csillogó kövek közt megülő pinceszag az orrába hatolt. A nedvességtől csillámló falak mellett három sorban homokba vermelt zöldségek; egy részük télen elfagyott a hidegben.
A fiú és az Öregember a dróthálós nyíláson keresztül kémlelte az eget. Annyit láttak a világosságból, amennyit a házfalak és a tetők síkjai meghagytak. Egyetlen fa sem látszott, egyetlen csenevész ág sem, amely odakarcolta volna magát a felhők közé. Az ágak takarásba kerültek, csak a kifakult Égbolt szándékait fürkészhették.
Másnap az Öregember meghalt.
KEZÉNEK MELEGSÉGE
Az Öregember halála a gyermekkor különálló történése. Fojtott, süppedős nesz kíséri a menetet a temetőkapuig, honnan abroncsok csattogó zaját viszi a szél a Hidegházhoz bazaltkockákkal kikövezett mohós útról. A fiú erre emlékszik. Ez maradt meg benne, a fojtott nesz és a csattogás zaja.
A fiú emlékszik még azoknak a napoknak a nyugtalanságára, a beletörődésre, a szomorúságra: halott van a háznál.
Lámpagyújtáskor kilopakodik a kertbe. A diófa beárnyékolja a növényeket, fekete foltok fogadják. A hold kerek, mint a napraforgó tányérja. A félelem elpárolog belőle. Amikor az Öregember kezét fogta, sosem félt. Bátorsága most már mindörökké az Öregember kezéből sarjadzik. Erre gondol. Ez marad meg benne.
Kezének melegség
A FIÚ A KREDENCBEN FÉLRETETT CSÉSZÉRE GONDOLT
Az Öreg Cimi miután megözvegyült, az ideje nagy részét náluk töltötte. Családtagnak számított. Vészes tébécében szenvedett, de a család nem félt a betegségétől. A Rózsa utcában felélénkült, feledte a baját, a kiszolgáltatottság persze bántotta, olykor el is csüggedt, de a nyakasságával úrrá lett az elkeseredettségen. „Keményfából faragták, akárcsak az Öregapját”, gondolta a fiú. Doberdóról hozta haza a tüdőbaját, sokáig élet-halál között lebegett, azt hitte megöli a háború, mégse így lett, rendbe hozták az orvosok. Nyugdíjazásáig egy muravidéki ménesgazdaságban lett irodista, de ezekről az időkről nemigen beszélt.
A csésze azért volt félretéve a kredenc sarkában, hogy ne igyon belőle más.
Ez az Öreg Cimi óvintézkedése volt, amit a család tiszteletben tartott. Szokása volt, hogy benézzen a rózsakertből az ablakon át a házba. A kíváncsisága megelőzte az érkezését. Ezen mindig mulatott a fiú. Alighogy elhelyezkedett, nagy hangon beszélni kezdett, magyarázta az életet, közben csontos ujjaival köröket rajzolt a levegőbe. A Szabad Európa rádiót hallgatta titokban. Ha belelendült, forrott körülötte a levegő. Nem takarékoskodott az energiájával.
„Az Öreg Cimi olyan, mint a tüzérló” – mondta egyszer a fiú anyja.
PÓZVA
Egy vasárnap ebéd után váratlanul beállított a Rózsa utcába a fiú apjának az egyik távoli unokatestvére. Nyúlánk ember, nagy, szódásüveg vastagságú szemüveggel. A fiú addig még nem találkozott vele. Vili bácsi, így hívták az unokatestvért; néha motyogott valamit, aminek nem lehetett kihámozni az értelmét. Kiálló, sárga fogai úgy villogtak, mint az olló. Kezében gyűrött zsebkendő morzsolgatott. Félelmet keltő vastag ér futott a halántékánál. A fiú először látott olyant.
Vili bácsit a megyei bolondokházában, egy félreeső helyen, Egerszeg mellett, Pózván ápolták minden eredmény nélkül. Pózva nevét ismerte a fiú. Az utcából Juliska nénit is oda zárták be; megzavarodott, amikor a fiát elütötte egy kamion a hetes műúton. A suszterház gerendájára akasztotta föl magát, de levágták a kötelet. Úgy került Pózvára.
Ha a fiú anyjának rossz hangulata volt, fölmérgesítette valami, és úgy érezte, hogy a világ összes baja rászakadt, Pózvát szokta emlegetni, hogy egyszer őt is elviszi a bolondokházába a mentő, mert nem bírja tovább.
Vili bácsival többet nem találkozott a fiú.
Sok évvel később olvasott egy szép metaforát az egyik amerikai regényírótól, aki a kék pörölyről írt, egy halántékon lüktető erecskéről, az élet jeléről, Vili bácsira ez a kék pöröly emlékeztette.
A BÉKEKÖLCSÖN KÖTVÉNYEI
A nagyszobai komódban gyűjtötte a fiú családja a régi iratokat, számlákat, de akadtak mindenféle más rejtekhelyek, ezekről gyakran meg is feledkeztek, ezért ha hirtelenjében szükség volt valami fontos papírra vagy befizetendő csekkre, nagy fölhajtás kerekedett.
Egy cseresznyefa berakásos, méltóságot sugárzó szekrény legalján lapult a barna mappa, amelyikben a békekölcsönöket tartották. A fiú a húzások után átbogarászta az újságban a számoszlopokat, hogy nyertek-e, ott találják-e kinyomtatott számok között az övéiket is? Élvezettel végezte a feladatot, többször is ellenőrizte a számokat, napokon keresztül bűvészkedett a papírokkal; minden alkalommal másképp stócolta föl őket, különválasztotta a páros és páratlan számokra végződőeket, majd összekeverte őket, egyre mohóbban olvasta a kihúzott számokat, de azok nem egyeztek az övékével.
Bármit eszelt ki, a fiú családja nem gazdagodott meg.
Ez nem tarthat így örökké, sóhajtott a fiú.
Az utoljára maradt kötvényekkel már nem lehetett nyerni, csak a névértékükért fizetett pénzt az állam, de az akkor már alig ért valamit.
