Mohai V. Lajos írása
Budaörs, anno Fotó: Fortepan
A töpörödött kis ház a Csíki-hegyek előtt gubbasztott,
közel a kőgörgető sziklához. Lassú volt odáig az út: előbb
az öreg sírkert, majd az új temető következett,
— oda ma is temetnek –, aztán a meredek, döngölt-agyagos kaptató:
ott értek véget a domboldalban guggoló házak;
sötétben egyre nehezebb terep.
A buszmegálló, kivágott kicsinyke szelet
a partkaréjban, a terméskőből rakott fal alatt a Templomnál,
ahol a görbe házsorok közt terecskét vájtak ki az összefutó utak.
Romantikus helyszín Budapest hontalan vándorának:
akkortájt aludni jártam ide, Budáról, a „közigazgatási határon” túlra.
Kék busz mezők között, rakosgattam a szavakat annyiszor
a Körtéren várva — vacogva a szocializmus korszakában –,
hogy végül idillé lett a vérszegény térben
a piros negyvenes.
Beállt a járdaszegély mellé, aztán lassan elindult velem.
Egy homályba süppedt ház ablakán szél dagasztotta a függönyt;
tavasz támadt bennem, pedig már hideglelős volt az este,
fekete ősz — az októberi eget az elégikus érzés is megfestette.
Meg – mit tagadnám –, a parcellanézés a hidaktól keletre,
az elhanyagolt temetőrészben, mások egész tekintetétől követve;
talán még fénykép is készült rólam,
az ijedtséget már kiheverve gondoltam ezt,
jöttömben onnan, elvegyülve másokkal, kik tán nem gondoltak
aznap jeltelen sírokkal.
Létezett a szocializmus, lustán hömpölygött magában,
ahogy az esővíz a mohos ereszcsatornán. Hagytam aztán,
hadd vesszek el az érzésben, részben, ha nem is egészen,
ahogy a söntésben is, az utolsó busz előtt,
hol fény és árnyék gyűlt egybe:
rozoga testek szellemképe mögül kivillant a
Gellérthegy igéző teste.
A gyéren világító lámpaoszlop előtt befáslizott alak
hajolt a földnek. Én voltam, mentemben hazafelé az üres úton.
A hirtelen szuroksötétből Hrabal Bohumil árnya merült föl,
ő sem egészen, ő is csak részben, a Kafkalandból:
„A sarkon túl valaki hány, az Óváros téren egy állampolgár kiabál: — Uram, én csehszlovák vagyok! – A másik pedig pofozza, és azt mondja: — Na és aztán?”.
Budaörs, anno Fotó: Fortepan
A mellékhelyiségben hallottam ahogy a derítő visszhangzott alattam. Megmagyarázhatatlan zavar fogott el. Aztán kávét főztem;
lecsavartam a gép fémsisakját, láttam, hogy a tömítésgumi beleégett
a körperembe. Betöltöttem a vizet, gyűrűt vágtam
az aznapi Magyar Nemzetből, és óvatosan a fémrészek közé illesztettem. Kinyitottam a csapot és meggyújtottam a gázt.
Az ajtófélfának dőlve figyeltem a körláng kékes-sárga szirmait.
Izzó gömböcskéket kezdett a kifolyócső köpdösni,
és a lefolyó kondenzvíztől megpörkölődött
a bádoggyűjtő fala.
Cigarettáért nyúltam, és körmömmel végigkorcsolyáztam
a doboz csillámló celofánköpenyén.
Október huszonharmadika volt, hinnéd-e,
csillagtalan este. Kint a Kádár-éra pangott; a festék
róla — mint koporsóról a lakk –, itt-ott már lepattogzott,
bent felettes énem helyettem szorongott.
1956, születésem éve.
Éltem már akkor, sírtam már akkor; néhány barátom számára
az ifjúság ért véget aznap, mondták utólag, ma is beszéltem eggyel:
átjöttünk a Margit-hídon gyalog,
aztán visszamentünk egyszer.
Fölnéztem az ablakból az égre; mi mást tehettem volna,
behajtottam a spalettákat.
