Vihar előtt
A Vihar előtt című filmet egy vád garantáltan nem érheti: hogy biztonsági játék volna. De az ennél csak jobb műveket (Eastern Promises, Locke) alkotó Steven Knight legújabb munkája minden részletében akkora kudarc, hogy azt fogjuk kívánni, bárcsak óvatos és gyáva alkotás lenne.
Baker Dill (Matthew McConaughey) egy kis trópusi szigeten él abból, hogy gazdag külföldi turistákat visz ki a tengerre horgászni. Azonban legjobban saját fogása foglalkoztatja: egy hatalmas tonhalat üldöz már évek óta hiába. A megszállottság teljes anyagi romlásba dönti, éppen ezért Dill hatalmas kísértésbe esik, amikor egyszer csak felbukkant ex-felesége (Anne Hathaway), aki tízmillió dollárt ajánl neki, ha megöli új férjét (Jason Clarke).
És sajnos ez a történet pont olyan, mint amilyennek leírva tűnik: a Vihar előtt első felében mintha egy ízléstelen szappanoperát néznénk, felületesen megrajzolt karakterekkel, nevetségesen (vagy éppen sírnivalóan) bárgyú szövegekkel és fájdalmasan klisészerű fordulatokkal – viszont rengeteg (gyerekbarát korhatárra szabott) meztelenséggel és egy gyilkosság ígéretével. De mire teljes értetlenségbe fulladnánk a sokszor egészen összefüggéstelen jelenetsorok láttán, a film féltávnál fejbekólint egy fordulattal, amelyből kiderül, hogy ennek az egésznek bizony célja volt. A Vihar előtt valószínűleg nem véletlenül ponyva, hanem ezeket az elemeket egy magasztosabb történet szolgálatába állítja.
De ez a magyarázat sajnos nem jelenti azt, hogy a Vihar előtt első felében történtek visszamenőleg felértékelődnének, már csak azért sem, mert a játékidő közepén bevezetett misztikus thriller-koncepció lehet, hogy nem iszonyúan rossz, de semmiképpen sem működik. Knight láthatóan nincs tisztában azzal, hogy pontosan milyen hatást akar kiváltani a nézőjéből: műve első felének karaktereire és eseményeire alig épít (Diane Lane például mintha csak azért szerepelne a produkcióban, hogy McConaughey karakterének addig is legyen kivel szexelnie, amíg exe megérkezik), és a thriller is csak annak árán indul be, hogy az író-rendező gyakorlatilag a filmvégi csavart süti el a játékidő közepén. Ezzel pedig azonnal lábon is lövi a kibontakozó élményt: elveszi a főszereplő dilemmájának tétjét, ráadásul még a finálé során sem egyértelmű, pontosan mik lennének Baker Dill motivációi és érvei egyik vagy másik opció mellett – de ez jóformán mindegy is, mert addigra már úgyis lejátszottuk a fejünkben az összes lehetséges, és egyaránt csalódást keltő végkifejletet.
A Vihar előtt félúton kibukó valódi alapötlete megfelelően megrajzolt érzelmekkel és karakterekkel akár klasszikust, de legalábbis kultfilmet is eredményezhetne, azonban a film ezen a ponton már nem tud túllépni addigi mesterkéltségén és nagyzoló túlzásain, így az összkép nem, hogy csalódást keltő, de kifejezetten visszataszító. Mintha egy elsőéves bölcsész agyszüleményét látnánk, aki a klasszikus irodalomból összelopkodott szimbólumokkal (vihar! a nagy fogás! álomjelenetek!), kimódolt szövegekkel és csavaros észjárásával próbálja lenyűgözni közönségét, és elterelni a figyelmet arról a tényről, hogy halvány fogalma sincs arról, amiről alkot – vagy úgy általában az életről. A Vihar előtt egyetlen életszagú, átélhető pillanatot, szereplőt, valódi erkölcsi dilemmát vagy egy konzekvensen felépített narratívát sem képes megformálni. A humor ezért kínos, és nem bájos, a dráma ezért steril, és nem szívbe markoló, a lírai motívumok ezért nem transzcendensek, hanem izzadságszagúan megkonstruáltak, és persze minden ellentétes igyekezet ellenére borzasztó közönségesek. Knightnak ugyan akadnak gondolatai, de a laboratóriumi körítés, amelybe ágyazza, teljesen ellentétes a művészi hatáskeltés elveivel.
Bár tiszteletre méltó, hogy a rendező biztonsági játék helyett mindent feltett egy fő ötletre, ettől még a játszmát csúfosan elveszítette. A Vihar előtt gyakorlatilag szöges ellentéte előző rendezésének, a Locke-nak: Tom Hardy autózása minden kisszerűsége ellenére tudott hatalmas hatással lenni ránk, McConaughey megkísértésének története pedig éppen túlgondoltsága és túlírtsága miatt fog hidegen hagyni. Leszámítva azt néhány pillanatot, amikor kínunkban nevetünk rajta.
A Vihar előtt a Magyar Filmadatbázison
