Élménybeszámoló a Verzió filmfesztiválról
Immár 20. alkalommal került megrendezésre a Verzió filmfesztivál egy hetes programsorozata, melynek egyik fő célja nemzetközi és hazai emberi jogi témában készült dokumentumfilmek megismertetése a szélesebb közönséggel. Merre tartunk? – szólt az idei rendezvényt fémjelző kulcskérdés.
A fesztiválon bemutatott filmek személyes, egyéni és sajátos történeteken keresztül képesek rámutatni széles rétegeket érintő változásokra, problémákra. Útmutatásul szolgálnak a jövőről való gondolkodás menetében, segítenek megtalálni a válaszokat az olyan kérdésekre, mint mi lehet a megőrzendő irány, és mi az, ami jelentős változást igényel. A múlt és a jelen megértése által alakítható ki egy élhetőbb jövő.
Az idei jubileumi Verzió változatos programot kínált. A több mint 80 alkotást 5 versenykategóriában és 7 további szekcióban lehetett megtekinteni, emellett számos szakmai programmal, közönségtalálkozóval, kiállítással és koncerttel is várták az érdeklődőket. Néhány általam megtekintett film segítségével próbálok képet nyújtani a fesztiválról és hangsúlyozni fontosságát a jelen Magyarországának viszonylatában. Ahol számos felvetett téma a kevésbé tárgyalt, tabusított, elhallgatott, akár korántsem kultivált kategóriába tartozik.
Keltető – képek forrása: Verzió Nemzetközi Emberi jogi Filmfesztivál
A magyar verseny szekciójában megmutatkozó Keltető című alkotás (rendezte: Fuchs Máté) főszereplője, Mariann rögös életútjának egy részletébe nyerhetünk betekintést. Mariann halmozott akadályokkal kerül szembe, mikor saját útját keresve megpróbál helytállni a társadalomban. Autistaként eleve átlagon felüli kitartásra van szüksége a mindennapokhoz, de ráadásképpen különleges, nem mindennapi vágya egy innovatív üzleti elképzelés. Groteszknek tűnő vonzódással viszonyul a rovarokhoz. Fő célja egy egyéni vállalkozás: a rovarok táplálékként, fehérjeforrásként való alkalmazásának elterjesztése. Ez az itthon alig ismert alternatíva nem a legbiztosabb lábakon álló egzisztenciának bizonyul.
A film során megismerkedünk Mariann hétköznapjaival. Egyre szimpatikusabbá válik a lány, aki csótányokat fagyaszt le a hűtőjében, bájos törődéssel eteti a tenyérnagyságú pókjait, elmegy a Life Tv-be is interjút adni, bízva abban, hogy valaki felfigyel ötletére. Apró lépésekben, de halad az álma megvalósításában. Miközben az édesanya féltő karmai közül, a családi traumák hálójából nagyon nehéz a szabadulás. Egy lépés előre, újabb fal, megrekedés, téblábolás, újra elindulás – hullámvölgyekkel teli a folyamat. Hogy talál támogató közeget egy naivnak ható ábránd, és mennyi múlik a szerencsén?
A megszokottól eltérően a történet során a rendező és szereplői között barátság szövődik, így jobban részesévé válik a folyamatnak, a filmnek. Nem puszta kamera, aki megfigyel. Erős hangulatot kölcsönöznek Mariann szürreális álmainak leírásai, amelyek felfejtik intenzív belső világának vízióit. Mariann égboltján kukacok fénylenek és nem rest kívánságot intézni hozzájuk. Kitartása követendő példa. Mellesleg a lárváknak és a szöcskéknek tényleg nincs rossz íze (ezt személyes élmény alapján tanúsíthatom).
A Fanni kertje című alkotást, melynek rendezője és operatőre Somogyvári Gergő volt, a kategória nyertes díjával tűntették ki. A film egy társadalom peremére szorult páros különös, de annál különlegesebb kapcsolatát mutatja be. Laci, az egykori gyári munkás, úgynevezett „kunyhós hajléktalanként” éli az életét. Rögeszméje, ami egyben hobbija és kikapcsolódása a barkácsolás. A házikó, amely kb. 47 ajtóval rendelkezik, a pornóképek, művirágok, haszontalannak tűnő tárgyak és meghatározhatatlan formák abszurd konstellációja. Eldugott, mesebelinek ható közeg, ahol a maga szívszorító módján jelen van a varázslat. Lakótársa, Fanni – akit már-már lányává fogadott – 19 éves transz tinédzser, a családjától menekülve indult szerencsét próbálni Budapestre. Hamar rá kellett jönnie, hogy számára nem túl fényes kilátásokkal kecsegtet a város. Az, hogy Laci befogadta, szinte megmentette az életét. Kapcsolatuk természetesen nem zökkenőmentes, mivel makacs, erős személyiségek mindketten.
Fanni kertje
Fanni, figyelmet és törődést is keresve a közösségi médián elővideókat közvetít. Higgadt önuralommal tűri a minősíthetetlen, bántó hozzászólásokat. Ahogy ő fogalmaz: már megélte a legnagyobb csapást – a meteorit-becsapódást (cserbenhagyták a szülei) – ahhoz képest ezek pusztán kavics-sérülések. Jelen vannak az olyan tinédzser-problémák is életében, amikben nem különbözik senkitől – önelfogadás, testünk felfedezése, szépség mibenlétének megértése, szerelemkeresés. Minden bizonytalanság ellenére, abban az egyben rendíthetetlen, hogy nő – és nem engedi, hogy ezt a bizonyosságot bárki elvegye tőle. Ha kell, koktélruhában fűrészel fát.
Az átélt sérülésekből adódóan kiszolgáltatott és védtelen. Így nem meglepő, hogy súlyos depresszióval küzd, valamint veszélyes jövőképként fenyeget a prostitúció, mint gyors pénzszerzési lehetőség. Bár Laci személyében egy megértő, segítséget nyújtó barátra, apa-figurára, támogatóra talál, az ő határai is korlátozottak és betegsége miatt az ideje is meg van számlálva. És a társadalom döntő többsége nem ezzel a megértéssel fordul akár Fannihoz, akár a transznemű emberekhez. Szívszorító, de ugyanúgy szívmelengető pillanatoknak lehetünk tanúi az emberi kapcsolatok szépségeiről és nehézségeiről, valamint a feltétlen elfogadásról.
A Doc Future diák- és elsőfilmes kategóriában versenyző Aki nem vagyok (rendező: Tünde Skovrán) alkotás a nő és férfi identifikáció, önmeghatározás kapcsán veti fel a kérdéseit és keresi azokra a válaszokat. A film a világ csendes 2 százalékáról szól, emlékeztetve, hogy a csekélynek tűnő számarány mögött álló emberek életútjából mi magunk is inspirálódhatunk – ezek az interszex emberek.
Aki nem vagyok
Milyen egy férfiakra és nőkre leosztott világban élnie azoknak, akik mindkét nembe vagy egyikbe sem tartoznak? Hova és hogyan illeszkednek ebben a rendszerben? A főszereplők, Sharon-Rose Khumalo és Dimakatso Sebidi életébe, küzdelmeibe pillanthatunk bele.
Kezdjünk onnan, ahonnan a film is indít. Mitől lesz nő valaki? – kérdezi a kamaszkorba lépő iskolásoktól a tanárnő. A gömbölyödő mellektől, a menstruációtól, a kromoszómáktól, a külső vagy belső nemi szervektől? Azt vesszük észre, hogy nem egyszerű erre válaszolni, ha nem pusztán a biológiai tényekre hagyatkozunk.
Sharon-Rose, afrikai szépségkirálynő, sikeres üzletasszony azzal a kérdéssel találja szemben magát, hogy mi is ő voltaképpen, mikor kiderül, hogy a kromoszómái szerint férfi testben él. Elindul az úton, hogy megpróbálja megtalálni, hogy voltaképpen mi határozza meg őt igazán. Dimakatso egy férfiként élő interszex aktivista, akinek életkörülményei sokkal rosszabbak, de a megértés útján már előrébb jár, mint Sharon-Rose. Sorsukat kívülállóságérzetük miatti elveszettségük kapcsolja össze. Bár helyzetük különböző, a megküzdendő problémák magja azonos – szárazföldön vergődő halaknak érzik magukat, mégis oroszlánerővel képesek adott szituációkban szembemenni az árral.
Másságuk alapjaiban forgatja fel világképüket: Létezik, hogy az Isten hibázik? Mi vagyok én, rendszeren kívüli, az egyéb kategória? – visszhangzanak kérdéseik.
Megannyi akadállyal szembesülnek a párkapcsolat terén, a munka világában, a hétköznapokban. Nem egyszerű folyton elmagyarázni a bipoláris világképpel rendelkező embereknek, hogy ők nem egyszerűen feketék vagy fehérek. Megannyi árnyalat léteik azon a bizonyos színskálán. A bemutatott traumáik, összeroppanásaik és küzdelmeik ellenére mégis képes a film a pozitívumok erejét, az életigenlés érzetét hangsúlyozni.
A virtuális valóság egyre inkább teret hódított az utóbbi években. Ennek okán a Vektor VR szekció kisfilmjei ezen technikát felhasználva olyan érzéseket és tapasztalatokat jelenítenek meg, amelyek a VR médiumán keresztül sokkal erőteljesebben hatnak. A beválogatott produkciók bemutatják a környezetünk változásának hosszútávú hatásait, az antropocén kor jellegzetességét és az erőszakot, annak mechanizmusait. A válogatás több alkotása is láttatja a háború borzalmait, de nem a maga nyersességében, hanem annak láthatatlan kibontakozását és az egyénre gyakorolt hatásait.
Fényfoltok
Bepillanthatunk egy vaksággal küzdő férfi életébe, gondolataiba, dilemmáiba (Adam Weingrod – Fényfoltok) ; egy szórakozóhelyen elkövetett bűntett (egy fiatal lány italába kábítószert csempésznek) alakítóivá, megoldóivá vagy akár bűnrészeseivé válhatunk (Fazekas Fanni – Hiányzó 10 óra); a háború különböző aspektusaival is szembesülhetünk Harkov maradványa láttán, és az emberek tekintetén keresztül (Fresh Memories: The Look – Volodymyr Kolbasa, Ondrej Moravec); egy meditatív utazás keretében világ legnagyobb szuperhatalmának egeibe nyerhetünk betekintést (21-22 Kína – Thierry Loa).
De akár belecsöppenhetünk Plastisapiens (Miri Chekhanovich, Edith Jorisch) világába, ahol mindent a műanyag ural. A kisfilm egy szürrealista öko-fikciós alkotás, amely egy jövőt tár elénk, melyben a műanyag és az organikus élet egyesülve új életformát hoz létre. A vízió mégsem hat disztopikusan, bármennyire bizarrul is hangzik.
A fesztivál sokszínűségét erősítve Budapest 150. évfordulója alkalmából egy külön szekciót szenteltek a városnak. Ezek az alkotások reflektáltak az akkor jelen, számunkra a múlt emberének tapasztalatára, aminek ismerete elengedhetetlen a jövő szempontjából.
Szabó István, egyik legelismertebb filmrendezőnk, Budapest, amiért szeretem címmel készített etűdfüzért alkotó kisfilmeket.
A montázs meditatív, költői motívumokkal átszőtt világában az életmű sajátosságait is felfedezheti a néző. A négyzetre emelt nosztalgiafaktor magával ragad. Egy személyes vallomás bontakozik ki a képkockákból: mit jelent magának Szabó Istvánnak ez a város, Budapest. A kisfilmek megmaradnak a város szívében, itt mutatnak rá többek között a személy és közösség kapcsolatára. Rögtön az első alkotásban a belterek eseményei kikerülnek az utcára, mindenki szeme elé, a ház előtt terítik meg az asztalt, itt fogadják a vendégeket (utalva a háborús időkre, mikor a bezárkózás miatt e elképzelhetetlen volt). Egy másik etűdben a Dunából halak, és a terekről a galambok (ezekből akkor is sok volt, ez nem változott) beköltöznek a telefonfülkékbe, birtokukba veszik a sárgán rikító villamosokat. Az utcákon bolyongó kamera látószögében folyton visszatérő elem az ingaóra mutatóinak figyelmeztetésé, amely emlékeztet az idő elkerülhetetlen múlására. Tükrökben tűnnek fel a város lakói, portrék elevenednek meg integető fiatal lányokról és idős asszonyokról. Hajnalban és alkonyatban egyaránt. Budapesti mesék kevesebb autóval és sötétedéskor több neonfénnyel. Itt van a város, vagyunk lakói – meséli szavak nélkül Szabó István.
Budapest, amiért szeretem
A párban ezzel együtt vetített Durst György és Komár István rendezte Szabadkikötő című film Csepelre kalauzol bennünket. Az alkotás Kőrösi Zoltán költői szövegére készült asszociációs montázsként hat. Egy férfi sok-sok év alatt történt megfigyeléseinek összesűrített, felvillanó képekből álló lenyomatát követhetjük végig. Tudatfilm, melyben az alkotók kísérletet tesznek az ember és a város különös kapcsolatának megértésére, hiszen az utcák úgy hálózzák be a várost, mint az ember testét a vérrel telített erek. Vajon mi, ma, hogy látjuk Budapestet?
Legnagyobb szerencsénkre évente megrendezik a Verzió Filmfesztivált, így ha érdekel a dokumentumfilm, ha szeretnél jobban rálátni a körülöttünk zajló folyamatokra, vagy csak minőségi időt akarsz tölteni, bőséges kínálatából mindenképp megéri csemegézni jövőre is.
A fesztivál filmjeit a következő időszakban az online Verzió keretében lehet megtekinteni.
