A Napóleonról – filmkritika
Az egész világ várta Ridley Scott új alkotását, a Napóleon hatalomra jutását feldolgozó történelmi akciófilmet. Be is vágtatott a mozikba ágyúdörgéssel, patadobogással. Az Alien-filmek és a Gladiátor rendezőjétől sokat reméltünk, akkor is, ha az elmúlt időszakban láthatóan szakmai mélyrepülésbe kezdett.
Napóleon
A film kezdetén beledobnak minket Marie Antoinette lefejezésébe, közvetlen közelről nézhetjük, ahogy a szőke női fürtös fő elválik a testtől, a hóhér felemeli, a csőcselék őrjöng. Majd ugrás az időben, csatajelenet, Napóleon alól kilövik a lovát, látjuk az állat véres szívét. Főhősünk odamegy a tetemhez, leguggol, azt hisszük, megsimogatja, erre kiveszi belőle az ágyúgolyót, hogy elküldje az anyjának. Számomra itt kezdődik Napóleon valódi bemutatkozása, jellemábrázolása.
A film igyekszik a császárt (Joaquin Phoenix), mint érző embert bemutatni, olyannak, aki visszaadja egy kisfiúnak halott apja kardját, vagy legalábbis egy ahhoz hasonló kardot. Szerelmi életére is nagy hangsúlyt fektetnek, Jozefina császárnéval (Vanessa Kirby) való kapcsolata végighúzódik a filmen. Jozefina öntudatos, manipulatív nő, aki nem átall élni és visszaélni nőiségével. Bár az asszony meddősége miatt elválnak, örök barátok maradnak, mindennap levelet váltanak egymással. Tudom, nincs közönségsiker szerelem nélkül, és kíméletlen férfi szerető asszonyi melegség nélkül, és ha itt csupán erről lenne szó, zavarna a szerelmi szál. Ám ez esetben egy egészen különleges viszonyt látunk, a kegyetlen császár makogó kisfiúvá válik felesége társaságában. (Azt azért megjegyezném, zavar, hogy a filmben Napóleon jóval idősebbnek tűnik Jozefina-nál, a valóságban a nő kora több évvel meghaladta férjéét.)
Meglepetésként ért, hogy a filmbe némi humort is csempésztek. Viccelnek Napóleon magasságával, önhittségével, én legjobbakat ez utóbbin derültem, Napóleon, mint nárcizmus-karikatúra jelenik meg, nyilván nem alaptalanul.
Arról mégis lehetne vitatkozni, mennyiben hiteles a karakterábrázolás, hogy mennyire egyesülhet egyetlen személyben a céljai érdekében bárkin átgázoló pszichopata, és a sírig hű, gyengéd, megbocsátó szerelmes. Valamiért szeretnénk azt hinni, hogy valamikor, valahol a négy fal között a szörnyetegek is jók.
Engem érdekelt volna, miért alakult így a személyisége, szívesen láttam volna villanásokat a gyerekkorából, akár párhuzamba állítva felnőttkori tetteivel. Az anyja szerepét mindebben, tudható ugyanis, hogy nagy befolyással bírt rá, a filmben mégis csak kevés szerepet kap. Mindezek hiányát viszont csak akkor róhatnám fel a filmnek, ha egy lélektani drámáról lenne szó. A Napóleon pedig történelmi akciófilm – a javából.
Napóleon, csatajelenet
A csatajelenetek fenomenálisak. Harc hómezőkön, jégen, esőben. Láttunk már felülnézetből vonuló lovas sereget, egymásnak feszülő erőket, ám itt helyenként egészen gyönyörű alakzatok rajzolódnak ki. Az ágyúgolyók és vér absztrakt festményként fröccsennek a hóvászonra. Látjuk a csapdába csalt katonák holttestét, ahogy beszakad alattuk a jég, és elmerülnek, lovak, emberek, együtt. Iszonyú és tagadhatatlanul gyönyörű jelenet. Mint ahogy az égő Moszkva is monumentális látvány. „Ki tette?”- kérdezik. „Ők.” És ehhez nincs is mit hozzáfűzni.
Végigkövethetjük, hogy lesz a kiskatonából tábornok majd császár. A koronát saját fejére rakja fel, egyértelműsítve, hogy senkinek nincs hatalma felette. Ő, aki a jövőjét csak sikeresen tudta elképzelni, végül száműzetésbe kerül, elveszít hazát, szerelmet. Egy sziklán ülve nézi a tengert. Jozefina közben torokgyíkban meghal, neki küldött leveleit a szolgáló ellopta. Napóleont még csak nem is értesítik. Saját serege is majdnem rátámad. Ez a dicsőség vége. Tanmeséül szolgálhatna: ide vezet a nagyravágyás.
A végén kiírják, hány ember halt meg az egyes, Napóleon vezette csatákban. Nem adtam össze, de a szám döbbenetes, több tízezren, akár egy nap alatt. Itt értjük meg, milyen nagyságrendekről van szó, de az felfoghatatlan, mennyi élet, sors. Egyetlen ember egója oltárán. Abban a korban, mikor mások eszmékért harcoltak, Napóleon csakis önmagáért. A „népemért teszem”, mondta, és belelövetett a népbe.
A 158 órás játékidőt a látványos csatajelenetek teszik gond nélkül végignézhetővé. Nem támadt kedvem kimenni a levegőre, mosdóra, vagy a telefonomat nyomkodni. A film forgatókönyve történelmi hiányosságai ellenére nem kissé történelemkönyv-ízűre sikeredett, ennek ellenére a végeredmény élményszerű lett. Bár nem üti meg Ridley Scott fénykorának színvonalát, sőt még az űrlények sem jöttek, nem csalódtam a filmben, és ajánlom minden tizenhat év felettinek, akit érdekelnek a történelmi témák és szereti a látványos, háborús filmeket.
