Tudhattad volna / HBO
Ez az apró áttét meglehetősen bizonytalan kontextusba helyezi Grace-t, a történet főhősét és szenvedő alanyát, aki egy brutális gyilkosságot követően romokba került házasságán merengve több alkalommal is magányosan bolyong New York utcáin, nem túl invenciózus dizájnerek hozzá nem illő, amúgy látványos kabátjaiban feszengve.
Nicole Kidman
Nicole Kidman szép és tehetséges, ha nem is olyan szép és tehetséges, mint eddig hittük. Ez azért fontos, mert ő viszi a hátán az HBO gyártotta minisorozat, a Tudhattad volna történetét. Ő a központi figura, minden belőle indul ki és rajta csapódik le. Ő az alfa és az omega, a kezdő és a kiindulópont. Középkorú, sikeres, dögös vörös terapeuta egy csupa férfiből álló családban – apa, férj, kamaszfiú –, egy igazán trendi New York-i háttérrel, és azzal a szikrázó, kibontott lobonccal, amely ebben a formában már nem igazán áll jól neki. És ez még a jobbik eset. Mármint, ha elhisszük, hogy Grace Fraser, a köztiszteletben álló gyermekonkológus köztiszteletben álló felesége szeretné a korát meghazudtolni, és nem az a Nicole Kidman, aki játssza. A gond azzal van, hogy a kettő nem igazán van felhőtlen viszonyban.
A szériát producerként is jegyző színésznő hozza ugyanis azt a nem túl rokonszenves hollywoodi stílust, hogy nem a figurát játssza, hanem önmagát.
Hugh Grant
A világsztárt. Azt a Nicole Kidmant, aki épp eljátszik egy figurát. Ez az apró áttét meglehetősen bizonytalan kontextusba helyezi Grace-t, a történet főhősét és szenvedő alanyát, aki egy brutális gyilkosságot követően romokba került házasságán merengve több alkalommal is magányosan bolyong New York utcáin, nem túl invenciózus dizájnerek hozzá nem illő, amúgy látványos kabátjaiban feszengve, majd megérkezik saját lakásának konyhájába, amely szintén nem túl sokat árul el róla, mondhatni egyenesen zavarba ejti a szemlélőt. Ahogy a rendelője sem hozza túl közel a személyiségét, a hely, ahol mint terapeuta amúgy házassági tanácsokat szokott osztogatni… Mindent egybevetve a Hatalmas kis hazugságok óriási sikerén fölbuzdult alkotógárdának mintha ezúttal egy kevésbé koherens művet sikerült volna összehozni.
Donald Sutherland
Ugyan szétesős darab a Tudhattad volna, valami mégis összerántja.
Mindenekelőtt az, hogy Kidman megmaradt annak, aki. Ikonikus figura, a mozgókép egyik legizgalmasabb alakja. Sziporkázó jelenség, aki így vagy úgy, de minden formájában uralja a képernyőt. Bele lehet feledkezni a sokatmondó, de akár a sutábbnak tűnő gesztusaiba is, azzal együtt, hogy a mű alapjául szolgáló regénynek ellentmondva épp a figura lélektani történéseiről tudunk meg a legkevesebbet. És összerántja a hollywoodi mintára megírt sztori, a maga jól bevált, obligát fordulataival (hol ez a szereplő gyanús, hol az), és azzal a szériaként jótékonyan rövidre szabott 6×1 órával, amely belátható távolságba helyezi a gyilkos kilétének a leleplezését. Közben pedig mesél sok egyébről is. Hogy mást ne mondjak, elmond valamit a családról. A közösségről, amely megment és tönkretesz, amely a legtöbbet adja és adott esetben a legtöbbet veszi el. A Donald Sutherland formálta rigorózus megjelenésű, vagyonos apáról, aki finom rezdüléssekkel tár elénk egy végtelen aggódással és szeretettel teli, eredendően szégyenlős apa-lány kapcsolatot. Vagy az őstehetség gyanús Noah Jupe tinédzserfigurájáról. A kamaszról, aki egy az egyben éli meg előttünk a maga szenvedéstörténetét.
És itt van még Hugh Grant.
Aki az ügyeletes (ámde mindig is fergeteges humorú) szépfiú szerepköréből Susanne Bier rendezésében mintha egy csapásra csekkolt volna át egy bonyolult lelkivilágú, gyermekéleteket mentő orvosdoktor mélyen drámai alakjába. Abba a tragédiákkal terhelt férfisorsba, amely lassan adagolva, de annál hatásosabban bontakozik ki előttünk, hol megejtő együttérzést, hol egyfajta vad, megmagyarázhatatlan ellenszenvet kiváltva. Grant minden gesztusa egy kézzelfogható figura valódi, fogcsikorgató hadakozását mutatja a szétesett család, a darabokra hullt élet fátumával.
Hugh Grant és Nicole Kidman
Innentől szinte már mellékes, hogy a várva várt végkifejlet olyan nagyot üt, hogy az már nem igazán tűnik életszerűnek. Tipikusan az a krimi, amelyik a sztori végére tartogatott dupla/tripla csavarral úgy adja föl a nézőnek a leckét, hogy közben feláldozza a történet hitelességét. Nehéz itt többet mondani, mindenesetre a hollywoodi ízű befejezés láttán hosszan elmélázhatunk, hogy a gyilkosban csalódtunk-e nagyobbat (merthogy nem néztük gyilkosnak) vagy abban a terapeutában, aki praktikusan alkalmatlan arra, hogy tanult hivatása ellenére legalább nagy vonalakban dekódolja a környezete jelzéseit.
A Tudhattad volna a Magyar Filmadatbázison
