Az a nap a tengerparton
Az angol sztárszerző, Ian McEwan új filmadaptációja vérbeli angol dráma sznob szülőkkel, nagy oxfordi beszélgetésekkel és mélyre fojtott családi titkokkal.
Az Az a nap a tengerparton egy mindössze hat órát élt házasság története. Edward és Florence látszólag tökéletes ellentétei egymásnak, mégis első pillantásra szerelembe esnek. A fiú esetlen munkásgyerek, a lány határozott arisztokratacsemete. Edward jazzt, rockot szeret, Florence klasszikus zenész, akinek Chuck Berry már túl pattogós. A fiúnak dühkitörései vannak, a lány összeszedett. És még azt a bizonyos első pillantást is félreértik: a fiú csak kétségbeesetten el akarja mesélni valakinek, hogy jelesre vizsgázott, a lány viszont macsó magabiztosságnak veszi a részeg tekintetét. Felhívásnak keringőre, amivel meg sem állnak a kínos nászéjszakáig.
Az elsőfilmes Dominic Cooke visszaemlékezésekből bontja ki a szerelmespár történetét, de minden egyes képkockán és dialóguson érződik, hogy irodalmi adaptációval van dolgunk. A film alapjául szolgáló kisregényt és magát a forgatókönyvet is az angol Updike-ként dicsért Ian McEwan írta, akit legtöbben a Vágy és vezeklés című könyvéről ismerhetnek. Vagy az abból készült filmverzióból, amiben épp az a Saoirse Ronan játszotta a kis Briony szerepét, aki ebben a filmben Florence-t – párja a Dunkirkből ismerős Billy Howle.
McEwan forgatókönyvírónak is tehetséges, a párbeszédeket épp csak annyira hagyja meg irodalmiasnak, hogy ne vesszenek ki belőlük a finom mélyrétegek. A visszaemlékezéseket sem csak arra használja, hogy kipótolja az épp a nászéjszakájukat töltő szerelmesek háttértörténetét, hanem arra is, hogy felvesse, milyen tapasztalatok, érzések, elfojtások lappanganak a mondataik mögött. Hogy ha összerezzen a fiú egy nevetésen, tudjuk, hogy azért teszi, mert eszébe jut, ahogy megbolondult anyja gurgulázott meztelenül a kertben, amikor egy madarat akart lecsalogatni a fáról.
És hogy tudjuk azt is, ezek a szerelembe fejest ugró fiatalok gyermekek még csupán, akik velünk, a nézőkkel szemben egyáltalán nem tudnak olvasni a jelekből. Félreértik egymást, elbeszélnek a lényeg mellett, részben azért is, mert olyan korban és olyan társadalomban nőttek fel, amelyben elképzelhetetlen volt, hogy kibeszéljék a szexualitást és a hozzá fűződő frusztrációkat. Mindent mást sikerül megérteniük, az anya sérülését, a lány szüleinek akarnokságát, csak azt nem, Florence miért irtózik a testi érintkezéstől, a fiú pedig miért tartja elképzelhetetlennek szex nélkül a kapcsolatukat.
Dominic Cooke rendezése az angol drámák szokásos erényeit csillogtatja: frappáns párbeszédek, pazar színészi játék, és persze a csodás vidéki táj, amelyben nagyokat lehet sétálni és beszélgetni. A vége felé közelítve mégis összeomlik a történet, és az elszúrt nászéjszaka után olyan elnagyolt, kiszámítható úton halad, amely köszönőviszonyban sincs az addig látott, szépen rétegzett drámától. Technikai problémák is adódnak, a színészek öregítése esetlen, Saoirse Ronant fel sem lehet ismerni a maszk alatt. De ennél sokkal fontosabb, hogy az aszexualitás izgalmas konfliktusát melodrámai közhelyekbe fojtja író és rendező egyaránt. Olyan röviden utalnak csak rá, egy gyorsra vágott flashbackben, miért irtózik az érintéstől Florence, hogy sok néző valószínűleg észrevétlenül siklik majd el a magyarázat mellett – de attól ez a magyarázat még, pláne ilyen kifejtetlenül, inkább megfosztja a drámától a filmet.
A Vágy és vezeklés után az Az a nap a tengerparton is abból a bánatból táplálkozik, amit a sorsfordító döntések elrontása felett érez az ember, de a második felvonása jócskán elmarad McEwan sikerregényétől. A két élet alakulását nem egyenlő mértékben súlyozza a film, és pont azon a szereplőn keresztül szűri a történetet, aki már nem tud mit hozzátenni ahhoz, csak a puszta melankóliát. A színészek mindent megpróbálnak, hogy ezeket a hiányosságokat feledtessék: Billy Howle arcáról süt, milyen rendes figura, akinek minden megmozdulásában van valami esetlen, ugyanakkor az erőszak fenyegető jelenlétét sosem tudja kitörölni az aurájából. Hirtelenharagú természete egyfolytában azzal fenyeget, hogy kárt tesz a környezetében, így folyamatosan a szimpátia és a távolságtartás között ugrál a hozzá fűződő viszonyunk.
Saoirse Ronanról sok helyen leírták már, hogy generációja egyik, ha nem a legjobb filmszínésznője, aki most is árnyaltan, apró gesztusokból építi fel a figuráját. Kettősüket látva érezzük, milyen összetett jellem volt Edward és Florence a papíron, mert a színészek mindent megtesznek, hogy ezt a komplexitást a vászonra is átmentsék. Nagyobb részt sikerrel: az Az a nap a tengerparton emlékezetes karakterekkel, de szomorúan kiszámítható drámával kínálja meg nézőjét. Keserű lezárása mögött egy elrontott élet minden szomorúsága ott lappang.
Az a nap a tengerparton a Magyar Filmadatbázison
