Star Wars: Skywalker kora
Végéhez ért a filmtörténet egyik legnagyobb hatású mítosza, és az ember nem tud másra gondolni: tényleg csak ennyi volt? A Skywalker kora méltatlan lezárása a Star Warsnak.
Szögezzük le az elején: a legújabb Star Wars annyiban profi produkció, hogy tökéletesen megfelel a hollywoodi látványosságok kívánalmainak, akadnak benne izgalmas akciók (fénykardozás a második Halálcsillag romjain, egy tengeri vihar közepén), szépen fényképezett jelenetek, és mivel két és fél órán keresztül mást se csinál, csak próbálja összeszorítani a szívünket, néha-néha sikerül is neki. De mint a trilógia, és pláne a 9 filmen átívelő Skywalker-történet lezárása, a legtöbb szempontból kudarcot vall.
Ez elsősorban nem a filmet (Chris Terrióval) író és (egyedül) rendező J.J. Abrams hibája, hanem a Lucasfilmet vezető Kathleen Kennedyé, akinek a cégpolitikája most ütött csak vissza igazán. A stúdió háza táján rendszeresek voltak a botrányos rendezőcserék, volt, akit a forgatás közepén (!) küldtek el, ez pedig egyértelműen jelezte, hogy a vezető producer nem tudja jól kiválogatni azokat a rendezőket, akiknek a víziójával egyetért. Ez a kaotikus gyártástörténet nyomta rá a bélyegét a trilógiára is, amelynek három filmjét eredetileg három különböző rendezőre bízták, és azok három különböző irányba vitték volna. J.J. Abrams a nosztalgiára szavazott, amikor Az ébredő Erővel újraindította a franchise-t, és szinte pontról pontra lemásolta az Egy új reményt. Az utolsó Jedikben viszont már Rian Johnson a mítoszrombolásra, ami megosztotta a rajongókat: kit felvillanyozott, hogy pimasz iróniával kezeli a Star Wars világát, és konokul szembemegy az elvárásokkal, mások pedig kiátkozták emiatt az eredeti csavarokra hajló rendezőt. Hogy Colin Trevorrow mit akart, azt pedig már nem tudjuk meg soha, mert őt Kennedy jó szokásához híven kirúgta, miután a rendező sokadik forgatókönyve sem tetszett neki, és visszahívta a befejezésre J.J. Abramset, aki láthatólag nem értett egyet Johnson változtatásaival, és a Star Wars siklóját visszarakta a nosztalgia vágányára.
A Skywalker kora emiatt ellentmondásos, összecsapott film lett, a trilógia pedig drámailag impotens. Az előző filmben behozott új szereplők elsikkadnak, a szerelmi dinamikát visszaterelik az eredeti útra (Finn mégsem a múltkor megismert szerelőlányba, hanem még mindig Reybe szerelmes), a főhősnő származása pedig nevetséges szappanoperává silányul. A trilógia itt is ellentmond önmagának: Az ébredő Erőben Abrams rejtélyek sorát polcolta egymásra, és azt sejtette, Rey származása kulcskérdése lesz az új trilógiának, mire Rian Johnson azt a meglepő választ adta, hogy hősünk tulajdonképpen a nép egyszerű gyermeke, a szülei egyszerű roncsvadászok voltak – és ezzel azt a szimpatikus gondolatot közvetítette, hogy Jedi bárkiből lehet, nem csak a nemesi származású Skywalkerekből. A lezárásban Abrams természetesen visszavonja ezt a fordulatot, és előáll a film legröhejesebb csavarjával, ami egyrészt megint csak az eredeti Star Wars-trilógia koppintása, csak épp az „Én vagyok az apád!” döbbenete nélkül, másrészt olyannyira logikátlan, hogy megválaszolatlan kérdések sorát veti fel.
Pedig a Skywalker korának épp az a vállalása, hogy lezárjon egy régóta húzódó történetfolyamot, és minden felmerülő kérdésre választ adjon. Ennek érdekében áldoz fel mindent: épkézláb tempót, átélhető drámát, merész megoldásokat. A film a legtöbb szálat elvarrja, de Abrams, aki még mindig a rajongók kiszolgálását tartja a blockbuster-készítés legfontosabb feladatának, mindig a lehető legegyértelműbb, legkonzervatívabb, legunalmasabb megoldást választja. Ez különösen a hősnő és az antihős, a Jedi-örökséget képviselő Rey és a Jó és a Rossz között billegő Kylo Ren kapcsolatában fájó, amely egyértelműen az új trilógia dramaturgiai motorja, és egyetlen igazán emlékezetes hozzájárulása volt a Star Wars-mitológiához. Kettősükben az elvárásoknak kiszolgáltatott fiatalokat ismertünk meg, akik a legendák – az első trilógia hőseinek – árnyékában nem feltétlenül a legjobb döntéseket hozzák meg, de valami furcsa, megmagyarázhatatlan okból gravitálnak egymáshoz.
Duettjük volt az egyetlen, amely meglepő fordulatokat eredményezett, ugyanakkor előidézte az új trilógia egyik legalapvetőbb problémáját is: hogy ezúttal nem tudtak Darth Vaderhez fogható, hatékony főgonoszt felléptetni. Mivel az antagonista szerepét a vívódó antihős, Kylo Ren töltötte be, mögötte csak jelentéktelen uralkodófigurák sorakoztak fel: előbb Snoke Fővezér, aki meg is halt Az utolsó Jedikben, a Skywalker korában pedig az egyszer már szintén elhalálozott, de zombiként előrángatott Palpatine császár, aki elvileg az összes eddigi machináció mögött ott állt bábvezérként, de ez inkább tűnik a kétségbeesett forgatókönyvíró kapálózásának, mint alaposan átgondolt fordulatnak.
Palpatine jelenléte csak a nosztalgiafaktort hivatott növelni a filmben, amely egyébként is indok nélkül hozza vissza a régi ismerősöket egy űrrepülésre: Lando Calrissiant, az űrcsempészt, akinek minimális funkciója sincs a történetben, az eredeti trilógia mindhárom főszereplőjét, és egy integetés erejéig még az ewokokat is. Apropó, eredeti szereplők: Abramsra hárult az a lehetetlen feladat is, hogy méltó módon elbúcsúztassa Leia hercegnőt, miután Carrie Fisher elhunyt a nyolcas és a kilences Star Wars forgatása között. A Zsivány Egyes CGI-jal otrombán megfiatalított Leiája után – helyesen – úgy döntöttek, nem élnek számítógépes segítséggel, inkább – helytelenül – Az utolsó Jedikből kivágott jeleneteket használják és illesztik be az immár parancsnoki posztban dolgozó Leiát a történetbe.
Abramsnek mindössze nyolc, teljességgel jelentéktelen perc állt a rendelkezésére, amikből digitálisan kimásolták és új jelenetekbe helyezték Leiát, aki emiatt a drámai pillanatokban is tökéletesen jelentéktelen dolgokat mond, és mivel jelenetcsonkjai köré nem tudtak vállalható párbeszédeket írni, így olyan hatást kelt, mintha folyamatosan elbeszélne egymással mindenkivel, aki hozzá szól. Ráadásul így a halálát sem tudják szívszorítóra rendezni, hiszen digitális trükközés nélkül nem mutathatják búcsúzóul az arcát: Leiát csak letakart lepel mögött, illetve képen kívül gyászolják el, aminél még az is jobb megoldás lett volna, ha a film eleji feliratban közlik a halálát.
Most már tisztán látszik, hogy Az ébredő Erő, Az utolsó Jedik és a Skywalker kora hármasa megragadt a nosztalgia mocsarában, és nem volt képes érdemlegesen továbbírni a Star Wars mítoszát. Mivel sokszor másolta az eredeti trilógia fordulatait, hozta vissza és búcsúztatta el a szereplőit, sokkal inkább hat George Lucas korai filmjeihez biggyesztett utóiratnak, mint új, a saját lábán is megálló történetnek. Jól jelzi ezt Abramsék mulasztása, akik nem tudták hőseiket emlékezetes trióvá kovácsolni. A vagánynak szánt pilóta, Poe megmaradt a szegény ember Han Solójának, akinek a vezetővé érését, a hozzá kapcsolódó jellemfejlődést elmismásolták, Finn pedig mindvégig egy izgága, az események után csak loholó bohóc maradt, akivel végképp nem tudtak mit kezdeni az írók.
Mindezt pedig csak tovább súlyosbítják a Skywalker korában a logikai bakik és meghunyászkodások, amikkel Abrams mindig visszacsinálja azt a fordulatot, amit épp meglépett (akit megölt, azt a következő jelenetben feltámasztja, akinek kitörölték a memóriáját végleg, az hopp, egy másik módszerrel visszakapja, akit felrobbantottak az egész bolygójával, az varázslatosan módon mégis megmenekült). A Skywalker kora ennek köszönhetően pont azokat nem fogja elidegeníteni magától, akinek a kegyeit lépten-nyomon lesi: a rajongókat, akik haragja Az utolsó Jedik után erre a filmre is lesújt majd. Most már teljesen jogosan.
A Star Wars: Skywalker kora a Magyar Filmadatbázison
