Solo: Egy Star Wars-történet
A filmtörténet egyik legnépszerűbb kalandhőséről, a vagány és vicces Han Solóról ilyen sótlan és unalmas filmet forgatni már-már művészet.
Vagy csak a szokásos ügymenet Hollywoodban. A papíron izgalmasnak hangzó kísérlet, mire vászonra került, pont olyan felületes és kiszámítható lett, amiért az amerikai pénzgyár filmjeire joggal lehet prüszkölni. A Star Wars fejesei – élükön a galaxisalapító atya George Lucas helyett immár a producer Kathleen Kennedyvel – ötlete az volt, hogy a Skywalker család szappanoperájától leválasztott, kisebb téttel bíró szólófilmekben valami újat próbálhatnak ki, és ha nem is kísérleteznek (ahhoz túl sok pénz forog kockán), de legalább kiszínezik a Star Wars-univerzum kevésbé ismert sarkait. Betömködik a rajongóknak fontos lyukakat, a Zsivány Egyesben például az Egy új reményben kergetett Halálcsillag-tervrajz sorsát göngyölítették fel, a szűkre szabott keretek (névtelen szereplők, ismert végkimenetel) között egészen izgalmasan.
Valami hasonlót vártunk a Solótól is, amikor A Lego-kalanddal nevet szerzett alkotópárost, a humorzsák Phil Lordot és Christopher Millert szerződtették rendezőnek, akik arra szakosodtak, hogy leporoljanak jól ismert márkákat (a Legót, vagy épp a 21 Jump Street című, feledésbe veszett tinirendőr-sorozatot), és telepumpálják kreativitással és meghökkentően szellemes poénokkal. Ez is lett a vesztük: a Star Wars nem bírta el se az egyéni, se a humoros hangvételt, és a forgatás felénél menesztették őket, hogy George Lucas régi barátja, a kisiparos Ron Howard fejezze be a filmet és érvényesítse a központi direktívát. Amibe pedig nem fért bele, hogy poénra vegyék Han Solo karakterét, vagy improvizációkkal térjenek el a forgatókönyvtől (Lawrence Kasdan, a Solo meg persze A Birodalom visszavág és Az ébredő Erő írója a Star Wars másik pápája George Lucas mellett).
A Solón nem érződik a rendezőcsere, víziója egységes – egységesen szürke. Szó szerint is, mert Bradford Young operatőr, aki az Érkezésbe monumentálisan gyönyörű képeket fotózott, ezt a filmet élvezhetetlenül sötétben tartja, és így sokat ront az akciójelenetek élvezhetőségén. Nem mintha azok egyébként kicsattannának a kreativitástól: habár egy űrheistet látunk, amiben folyton rabolni járnak a banditák, egy magasvasúti üldözést leszámítva nem kapunk olyan kalandot a filmben, amely egy kicsit is megemelné a pulzusunkat. A sztoriból hiányzik a humor (Han Solo egyetlen poénja, hogy amikor felkérik egy pohárköszöntőre, azt mondja: „Pohár! Köszöntelek!”), és hiányzik bármiféle izgalom. Olyan, mintha egy Star Wars-generátorral írták volna, amibe beledobálták a jól ismert motívumokat, az pedig egy kevésbé ihletett kombinációban adta volna ki mindazt, amit már láttunk a Csillagok háborúja filmekben.
De a Solo nemcsak Star Wars-kalandként, hanem eredetfilmként is tökéletes kudarc. Ha valaki arra számít, hogy megérti majd, hogyan lett Han Solóból az a jó svádájú, cinikus űrcsempész, az csalódni fog. Ebben a filmben ugyanis már megint egy szegény sorsú, idealista nagykamaszt látunk, akit a hősszerelme motivál abban, hogy szembehelyezkedjen a gaz birodalommal. Ez a Han Solo sokkal inkább hajaz egy csibészes mosolyú Luke Skywalkerre, mint arra a gunyoros, mindenen kívülálló vagányra, akit Harrison Ford játszott az eredeti trilógiában. Ford egy bonyolult és rejtélyes figurát teremtett, akinek sértett egóját kellett legyűrnie, hogy jó ember legyen – a Solóban ebből csak egy sármos mosoly marad, mert Hant folyamatosan emlékeztetik rá, milyen klassz srác ő, akinek helyén van a szíve.
Nem Alden Ehrenreich sara ez, még akkor sem, ha a forgatás alatt színésztanárt kellett rendelni mellé, mert nem volt elég jó (elég Harrison Ford-os?) Han Solo. A kész filmben elég jó – de semmi több. Hozza a manírokat, a lezserséget, de a karizma hiányzik belőle. Igaz, nem is volt miből dolgoznia: a forgatókönyv nemhogy nem ad neki nagy léptékű karakterívet, de az sem derül ki, mitől vált a későbbiekben cinikus, magányos farkassá. A nagy sikerre számító stúdió már a folytatásra készült, így azzal sem törődött, hogy tisztességgel lezárja a történetet: a Solo befejezetlen, félkész munkának hat, amiből ráadásul a poénokat, az idézhető aranyköpéseket, és a menő akciókat is kispórolták.
Csak Donald Glovernek sikerül kinőnie ebből a szürke mocsárból: ő Lando Calrissianként csípőből hozza azt a semmirekellő vagányt, akit Ehrenreichnek kéne, pedig alig szerepel a filmben. (Sokkal szívesebben néznénk Glovert egy szólófilmben, mint egy újabb Solo-filmet.) Woody Harrelson meggyőzően játssza a szerethető gazfickót, akit általában szokott, a Trónok harcából ismert Emilia Clarke viszont hiába ügyes itt is, ha egy alulírt karakterrel kell dolgoznia. Emlékezetes robot ebben a Star Warsban is akad, de ahogy a Westworld sztárját, Thandie Newtont, úgy a robotegyenlőségért küzdő L3-37-et is elpazarolják, aki egyszerre tud humoros és tragikus hősként fellépni – ritkaság ez a Star Wars világában.
Mindez pedig azért fájó, mert a Solo az lehetett volna a Star Wars-birodalomban, mint a Thor: Ragnarök a Marvelében. Vagyis az az egyéni hangvételű, mindenből viccet csináló, de a mítoszhoz izgalmasan nyúló film, amiben szétnevethetjük magunkat azon, amiért máskülönben rajongunk. Ehelyett viszont csak azt érte el, hogy kezdünk kiábrándulni a futószalagon gyártott csillagháborúkból. Két-három éve még eseményszámba ment, hogy új Star Wars kerül a mozikba, ma már csak legyinteni lehet rá. A Solót csupán egy-két akció és a jó színészi játék menti meg attól, hogy belebólintsunk alatta a popcornunkba, ez pedig igencsak kevés ettől a kultikus filmsorozattól. Hiába feszül rajta a bőrdzseki, és áll jól a kezében a sugárvető, ez már nem az a Han Solo, akit kedvelünk, csak egy szürke klón, akit jobb lett volna, ha soha nem olvasztanak ki a karbonitból.
A Solo: Egy Star Wars-történet a Magyar Filmadatbázison
