Semmi
Trine Piil Christensen és Seamus McNally rendezőpáros bizony nem kis fába vágta fejszéjét: filmre vitte a 21. század egyik legismertebb, legnépszerűbb, sőt (méltán) leghírhedtebb kortárs irodalmi alkotását, Janne Teller Semmi című regényét.
Beszédes, hogy az eredeti művet megjelenése évében (2000) Teller hazájában, Dániában, először betiltották, majd nem sokkal később, kötelező irodalommá tették a középiskolákban.
A film története (kisebb változtatásokkal) tökéletesen megegyezik a regény történetével, melynek középpontjában egy Pierre Anthon nevű nyolcadikos fiú áll, aki a vakáció utáni első tanítási napon közli a tanteremben, hogy a világon semminek semmi értelme, ezért semmit sem érdemes csinálni, majd elhagyja az osztálytermet, felmászik az udvaruk szilvafájára, ahonnan többet nem hajlandó lejönni.
A történet főszereplője Pierre Anthon osztálytársa, Agnes, akinek bőrébe bújva éljük át, hogyan kezdi el az egész osztály gyűjteni a Fontos Dolgok Halmát, hogy bebizonyítsa Pierre Anthonnak, hogy igenis van értelme az életnek. A „játék” egyszerű: aki beletett valamit a halomba, az nevezheti meg a soron következőt és azt is, mivel gyarapítsa a halmot. A kérések egyre merészebbek, sőt durvábbak lesznek, amelyeknek a végére erőszaknak sem lesznek híján és groteszk végbe torkollnak.
Egy ilyen jelentőségű irodalmi adaptációnál gyakorlatilag lehetetlen nem azzal a kérdéssel kezdeni, hogy mennyire sikerül a mozgóképes verziónak hoznia az eredeti mű minőségét. De kell-e az irodalmi alapanyagot összemérni a filmadaptációval? El lehet-e vonatkoztatni az alapműtől, és a filmet, mint önmagában létező alkotást szemlélni? Természetesen lehet, bár nem könnyű feladat, főleg nem egy olyan korszakalkotó regénynél, mely húsz év alatt bejárta az egész világot. Az ember akaratlanul is óriási elvárásokkal ül be a moziba, már-már szkeptikusan.
Tapasztalatom szerint a filmes irodalmi adaptációk egyik sajátossága, hogy általánosan negatív megítélésben részesülnek. „A könyv sokkal jobban tetszett.”, „Kihagytak egy fontos jelenetet.”, „Nem így képzeltem el a karaktereket.” Ilyen és hasonló kritikákat gyakran lehet hallani, pedig néhány sarkalatos változtatás a filmnyelvi sajátosság miatt esszenciális, főleg az olyan szubjektív történetmesélésnél, ahol a főszereplő egyes szám első személyben tárja elénk a történetet, amivel el is érkeztünk a film első komolyabb problémaköréhez: Agnes figurájának sematikusságához.
Adott egy átlagos nyolcadikos lány, akinek azaz álma, hogy divattervező legyen. A tizenévesek viszonylag gondtalan életét éli, legnagyobb problémája, hogy anyukája csinos ruhába kényszeríti a családi fotózás alkalmával.
Azonban, sajnos, azt leszámítva, hogy az ő alapgondolata a Fontos Dolgok Halmának gyűjtése, sokat nem tesz hozzá a történet alakításához. Sodródik az árral, nagy szemekkel nézi, ahogy osztálytársai egyre szadistább módon bánnak egymással, olykor (eredménytelenül és kissé hiteltelenül) protestálva ellenük, mint morális „hős”. Azonban a szimpátia még mindig nem egyenlő az empátiával, így nem sikerül vele kellően azonosulnunk. Továbbá érez némi vonzalmat Pierre Anthon iránt, ami a történet végéhez közeledve, egy rövid jelenetben bontakozik csak ki, mellyel meglepi a nézőt, de a jelenet érzelmileg súlytalan marad és semmit nem ad hozzá a történethez.
Ahogy az már jól bevált az egyes szám első személyben elmesélt regények filmadaptációjánál, a Semmiben is a főhős narrálja az eseményeket és prezentálja érzelmeit (lásd: Harcosok klubja vagy Pop, csajok, satöbbi), azonban esetünkben Agnes nagyon ritkán beszél a nézőhöz (magához), akkor is leginkább közhelyeket mond, üres frázisokat pufogtat.
A film másik gyenge pontja az operatőri munka és a vizuális hangulatteremtés ötlettelensége. Habár az alkotók következetesen hozzák a mára oly divatossá vált dokumentarista ábrázolásmódot, az mégsem bizonyul jó választásnak (igaz, nyilvánvalóan költséghatékony) egy olyan történet esetében, ahol az alapdilemma a szürrealitás felé hajlik.
De nem is ez a legnagyobb probléma, hanem hogy egyetlen érdekesen, szépen fotózott jelenet nincsen a filmben, sematikus, unalmas képek követik egymást, leszámítva egyetlen, pár másodperces(!) jelenetet a film kezdetén, amikor Pierre Anthon a sínek között egy halott rigót fog kezei között.
Továbbá érdekes kettősség jelenik meg a szereplőválasztásban is, ugyanis a castingra lehet panasz, a színészi játékra nem. A gyerekek remekül játszanak, teljesen hitelesen jelenítik meg a legszélsőségesebb érzelmi állapotokat is. A karakterek is jók, kellően változatosak, szerethetőek és ijesztőek.
A főszereplő kiválasztása azonban az Agnest alakító Vivelill Søgaard Holm tehetséges játéka ellenére sem tűnik ideális választásnak. Az a fajta szépség, akin bármeddig elidőzhet a kamera, az arca mindig érdekes, mást tükröz, tekintete hipnotikus, szuggesztív, kora miatt azonban erősen kilóg az iskolai sorból. Egy pillanatig sem lehet elhinni, hogy tizenhárom-tizennégy éves, sokkal inkább látszik annyinak, amennyi (17), sőt, kissé koravén arca, nőiessége és magassága folyton megbontja a történet hitelességét.
A színészi játék mellett igencsak erős pontja a filmnek a zene és a hang. Ritkán csendülnek fel dallamok a filmben, inkább a képen belüli, diegetikus hangok kapnak teret (ráerősítve a dokumentarista hatásra). A nagyritkán felbukkanó zenei aláfestés, legyen az nyugtató, klasszikus muzsika vagy elektronikus zaj-zene, mindig épp ott és épp úgy van jelen, ahol szükséges, kellően alátámasztva, felerősítve az adott érzelmi hangulatot.
Szintén becsülendő, hogy a rendezők nem finomkodtak a brutális jelenetekkel, azonban sosem öncélúan teszik, kellően rövid, de nyomatékos ideig szemlélődhet a néző a borzalmakon, ami miatt még jobban az ember agyába ég az adott kép és jelenet (például a levágott ujj az asztalon).
A film legerősebb és (a regényhez méltó) kellően ütős húsz perce, az utolsó három követelés mentén következik be, ahol végre némi jellemfejlődés is végbemegy, igaz nem Agnes részéről, hanem Sofie által, aki a harmadik harmadban végbemenő káosz katalizátorává lép elő.
Összességében a film az elképesztően erős, kortalan és máig eredeti története miatt, illetve a kiváló filmzene és hiteles színészi játéknak köszönhetően élvezhető alkotás marad, ami azonban nem éri el a regény színvonalát.
Teller korszakalkotó, modern kori meséjét remek csomagolásban, stílusban tárta elénk, ami a film esetében sajnos már csak részlegesen, erősen hiányosan jelenik meg. Így nem kerül be az olyan filmadaptációk sorába, mint a Remény rabjai, a Harcosok klubja, vagy az Édes Anna, bár nem is válik akkora fiaskóvá, mint Az aranypinty vagy a Fulladás.
Egyszerűen csak felejthető.
Semmi a Magyar Filmadatbázison
