Interjú Scherer Péterrel
Scherer Péter neve a filmes és a színházi világban egyaránt jól ismert. Emlékezetes alakításai, szinkronszerepei kultikussá váltak, szállóigék sokasága fűződik – ahogy a legtöbben hívják – Pepe nevéhez. A néhány hete bemutatott Nagykarácsonyban, az első magyar karácsonyi nagyjátékfilmben is szerepet kapott. Nemrég töltötte be hatvanadik életévét, ezen apropókból kerestük meg a Jászai Mari-díjas színművészt.
Scherer Péter Tiszeker Dániel: Nagykarácsony
Mennyire foglalkoztatják az évek?
Érdekes, nem gondolkoztam ezen, de tudod, mi jut az eszembe? Konrád György csodás, és nagyon találó idézete, ami valahogy úgy szól, hogy: „az embert kalodába vonja az idő, nem a világtér és a történelem láthatatlan, emberfölötti ideje, nem a gyulladt vagy kialvó eszmélet lüktető ideje, hanem a keltőórában toporzékoló, ébredéstől elalvásig rángató, kicsinyes, hasadozott és csaló hajcsáridő…”. És basszus, tényleg ez van. Nemrég mutattuk be Karinthy Utazás a koponyám körül című művéből készült monodrámát, amelyben úgy nyilatkozik Karinthy, mint a teendőit ráérősen halogató, a jövőről álmodozó ember, akár egy gyermek – aki ha terveit nézi, annyi mindent át akar még élni az életben –, mint aki nem hatvan, hanem hatezer évre rendezkedett be. Valahogy így vagyunk ezzel mi is, nem? Nem gondoljuk, hogy egyszer vége lesz.
Ha az időt kifejezetten a szakmai útjára vetítjük, előfordul, hogy olykor visszatekint a lépcsőkre, amelyek idáig vezettek?
A pandémia nagyon sok mindenre rádöbbentett. Amikor a teljes lezárás alatt összeszámoltam, hogy nyolcvanhat előadásom maradt el, az nagyon ijesztő volt. Ilyenkor felteszi magának az ember a kérdést, hogy van-e élet színház nélkül? Nincs. De azért el kell mondanom, hogy az első járványhullám tavaszán, amikor teljes zárás volt, a családommal leköltöztem a Balatonra, ahol a magaságyás és a paradicsompalánta kötötte le a figyelmemet, miközben végignézhettem, hogyan borulnak virágba a fák. Újlipótvárosban ilyet nem látok. Hirtelen elgondolkoztam azon, hogy hova hajtok. Nem arról van szó, hogy megkérdőjelezem a színház értelmét vagy létjogosultságát, hanem saját rohanásom válik kérdésessé. Miért zsúfolok be mindent? Miért vállalok el újra s újra még egyet és még egyet?
És miért?
Nem is tudom. Mindez már azért enyhült bennem. Mondok egy példát. December kilencedikén és tizenharmadikán mindkét este játszom. Nemrég felhívtak, hogy aznapra vállaljak iskolai előadást is. Persze, gondoltam, menjünk, amíg lehet. Végül mindkettőt visszamondták. És azt gondoltam magamban, nem baj. Érted? Öt éve még úgy reagáltam volna, hogy ezt egyszerűen nem hiszem el…
Albert Ramsdell Gurney: Love Letters, Centrál Színház
Egy színész, amíg színész, lemarad a fák virágzásáról?
Abszolút. Akinek huszonöt és harminckettő között van a havi előadásszáma, esetleg nyáron forgat is, karácsonykor bevállal még valami műsort, ő teljesen lemarad az évszakok váltakozásáról. Meg még egy csomó mindenről. A gyerekeiről, a feleségéről, a barátairól.
Amióta soknak érzi, azóta visszavett a tempóból, vagy csak egyszerűen tud örülni egy-egy lemondásnak?
A társulatnál, ahol játszom – Nézőművészeti Kft. – Gyulay Eszter szervezi a programokat, nemrég épp mondta, hogy rám és a Mucsi Zolira már kicsit jobban figyel így hatvan fölött. Tehát, ha heti hatszor játszunk, akkor a hetedik napra nem enged el bennünket máshová. Kell a szabadnap. Én viszonylag rövid előadásokban szerepelek, ha például péntek este előadás után autóba tudnék ülni, mert másnap épp nincsen, akkor a szombat reggel már a Balatonon érne, és elég lenne a vasárnap esti előadásra visszajönni. Ez már egy hétvége. Valahogy így kellene gazdálkodni az idővel.
Ha már a nyári forgatást említette: úgy tudom, kifejezetten későn, harminchét évesen forgatott először. Jól látom, hogy most viszont bepótolja a „lemaradást”?
Igen, nagyon klassz munkák találnak rám. Az utóbbi években csak olyan szerepekkel kínáltak meg, amelyek kifejezetten tetszettek, pedig a sorozatoktól kicsit ódzkodtam. Úgy érzem, kezd átalakulni az efféle tartalmak fogyasztása, sokan nem a tévéből követik, hanem az interneten keresnek rá. Ez tehát nem azt jelenti, hogy nem néznek már magyar sorozatokat, hanem csak azt, hogy bármikor elérhetőek, ráadásul reklám nélkül akarják látni. Ami viszont nem jó, hogy moziba, főleg a pandémia miatt, kicsit kevesebbet járnak. Nemrég mutatták be Tiszeker Dániel új filmjét, a Nagykarácsonyt, ami szerintem tök jól sikerült. Azzal is próbáljuk visszacsalogatni a közönséget, hogy járjuk a stábbal az országot, és közönségtalálkozós vetítésekre megyünk. Kicsit old school, de nagyon is működik.
Mint ahogy tizenöt éve, Szegeden. Emlékszem, az akkori mozi igazgatója, Petróczy Sándor, egy fantasztikus ember volt, és minden közönségtalálkozó után elvitt bennünket a Tisza parti Halászcsárdába. Azóta ehhez a hangulathoz kötöm a filmvetítéssel egybekötött találkozókat, amiknek kicsit Cinema Paradiso (Giuseppe Tornatore, olasz rendező 1988-as filmje – a szerk.) világuk van: megyünk, a hátunkra vesszük a mozit, és visszük az embereknek, akik egyszerűen imádják ezt. Pedig látszólag minden ellene van. Hasonló időket egyszer már túlélt a mozi a rendszerváltás után, például amikor bezárták a Hunniát, a Szikrát, és sorolhatnám.
Úgy látja, vége lesz a moziba járás korszakának?
Bízom benne, hogy nem. Azt érzem, hogy főként az értelmiség nem engedi, hogy felzabáljon bennünket a virtuális világ. Mondok egy példát: a Balaton északi partján, Fövenyesen egy család olyan kertmozit működtet, ami irigylésre méltó. Onnantól kezdve, hogy egy tízéves kislány tépi el a jegyet, a házi készítésű szúnyogriasztó és a kényelmes kerti szék is sajátos hangulatot ad az odalátogatóknak. Az össztársadalmat persze még nem mozgatta meg a kezdeményezés, ahogy az újrahasznosítható szívószál sem. De rajta kell lenni az ügyön!
Ajkán nőtt fel, ahol nincsen kőszínház. Hol találkozott először színházzal?
Anyukám nagy imádója volt, a veszprémi teátrum pedig Ajkára is elvitte az előadásait. Még kisiskolásként láthattam játszani például Latinovits Zoltánt. Pont egyidős volt az anyukámmal, aki három héttel ezelőtt ment el… Latinovits 1976-ban. Elképesztő, nem? Mennyi mindent lehet csinálni negyvenöt év alatt!
Bergendy Péter: Trezor
Mondhatjuk, hogy Latinovits fogta meg?
Hatalmas példaképem volt. Amikor felmentem Budapestre, bár nem vettek fel a Színművészetire, bekerültem Debreczeni Tibor társulatába. Ott sokat hallottunk Latinovitsról. De például feljártunk Babits László versmondó lakására, ahol kazettás magnóról szólt. Nagyon meghatározó volt.
Azzal, hogy nem vették fel a Színművészetire, volt önben egy plusz bizonyítási vágy, miután színész lett?
Ezen is régen gondolkoztam már. Akkoriban nagyon boldog lettem volna, ha felvesznek. Néha én is segítek felkészülni a fiataloknak, őket nézve rá kell jönnöm, hogy én sem vettem volna fel magam. Szerintem szinte teljesen alkalmatlan voltam. Nem tudtam énekelni, lényegében nem volt semmiféle mozgáskultúrám. Amikor azt kérték, táncoljak, én elkezdtem rock and rollozni, a repertoáromba betettem egy Ady-verset, ami ugye egyáltalán nem volt nekem való, csak hát nagyon szerettem. Ha ma megkér egy fiatal, hogy segítsek neki, akkor az első dolog, amit megnézek, hogy mi áll jól neki, mi illik hozzá. Egy színházi mester egyszer azt mondta, egy színésznek huszonöt éves koráig csak saját magát szabad játszania.
Egyetért?
Valóban meg kell adni az időt, amíg tisztában leszel azzal, hogy nagyjából ki vagy, milyen a külsőd, a belsőd, hol vannak a határaid. Nekem például volt egy kis önértékelési zavarom. Másképpen láttam, másképpen hallottam magamat. Sokkal selymesebbnek hittem a hangom, mint valójában volt. Egyszer aztán visszahallgattam magnóról, mondom, mi ez a repedt fazék. Volt egy fantasztikus rendező, Ács János, aki egyszer azt mondta nekem: „Pepe, egész jó, amit csinálsz, de menj el logopédushoz, mert ötvenéves korodra megkopaszodsz, pocakos leszel, és kappanhangod lesz, úgy pedig nem fogsz szerepeket kapni.”
Mondhatjuk, hogy nem lett igaza Ács Jánosnak.
Olyannyira, hogy ha az utcán telefonálok, megállítanak, mert felismerik Grut, vagy például a Kuflik mesélőjét. Talán sikerült kihozni a repedt fazékból a maximumot. A hatvanadik születésnapomra a feleségem egy olyan könyvvel lepett meg, amiben barátok és rokonok által küldött réges-régi fotók vannak összeválogatva. Nem egy olyan férfi néz vissza rám a képekről, mint akinek a gatyája ülepe a térdnél van és csetlik-botlik. Mégis sok ilyen szerepet kapok. Ezzel meg kellett barátkoznom. Hiába, abból főzünk, amink van.
Sok példa van az ellenkezőre is.
Igaz. Nemrég Kapával (Mucsi Zoltán – a szerk.) közös interjút adtunk. A riporter úgy beszélt kettőnkről, mint akiket az élet már összekötött, mintha csak közös utunk lenne. Ezért mondtam néhány olyan szerepet, ahol Kapa nélkül vagyok. Erre azt mondta Kapa: „Na jó, de azokban szar vagy!” Jó kérdés, hogy mitől lesz egy bizonyos alakítás emblematikus. (nevet)
Jancsó Miklós: Nekem lámpást adott kezembe az Úr, Pesten – Kapa és Pepe
Néhány évvel ezelőtt közvetetten találkoztunk Kapolcson a Művészetek Völgyében, amikor a Fajok eredetét néztem. Egymás után kétszer játszották, nekem a másodikra volt jegyem. Míg az első előadás zajlott, már a másodikra álltunk sorba. Önnek a jelenetéből adódóan ki kellett jönnie a várakozó tömeg mellé. Megállt a levegő, az emberek pusmogni kezdtek… ez egy színházi közeg, de mi a helyzet az utcán? Zavarba tud jönni, ha érzi, hogy megfagyasztja a levegőt?
A közönség mindig is fontos volt számomra. Huszonhárom éves fiatalként – senki nem ismert – a Szkénében játszottam a Mester és Margaritát. Alig lehetett jegyekhez jutni. Nem volt külön közönségszervezés, ezért aki jegyet akart, a Műegyetem központi számán keresztül, viszonylag bonyolult úton szerezhetett. Azon emberek neveit, akik ennek dacára sikeresen betelefonáltak, felírtam egy papírra, és leadtam a pénztárban, hogy tegyék őket a listára. Ők nem a barátaim voltak, de úgy gondoltam, az embereket segíteni kell, hogy hozzáférhessenek a kultúrához. Főleg, ha az a mi előadásunk. (nevet)
Úgy tűnik, ez a hitvallása ma is érvényes.
Igen, most ugyanígy gondolom. Ha valaki odajön az utcán, szóba elegyedik velem, vagy egy szelfit akar, én boldog vagyok. Egyébként is barátságosnak tartom magamat. Rengetegen kérik, hogy köszöntsem fel születésnapos szeretteiket, olyan sok üzenetet mondtam már fel, hogy gyűjteményt lehetne készíteni belőle. De azért mindig hozzáteszem, hogy remek előadásokban játszom, vagyis egy kicsit promotálom a színházat is. Egyesével nem tudok mindenkit bevinni, de amit tudok, megteszek.
Van olyan színész, akitől szívesen fogadta volna ezt a fajta nyitottságot, közvetlenséget?
Igen, volt is egy ilyen élményem ezzel kapcsolatban Eperjes Károllyal. Amikor ő már befutott és ünnepelt színész volt, meghívtuk a Műegyetem kávézójába, amit a barátommal közösen üzemeltettünk. A helyre – ami azóta is, immáron harmincöt éve működik – egyszemélyes akusztikus zenei előadásokat szerveztünk, beszélgetős estekkel tarkítva, így kerestük meg Szamócát is. Elmesélte, hogy egy nagy filmes siker után a Gellért Szállóban volt fogadás, ahová Trabanttal érkezett, mire szóltak neki, hogy ő már nem járhat ilyen autóval. Ezt hallva elgondolkodtam, milyen messze vagyok én ettől, negyedéves egyetemistaként, ötszáz forintos zsebpénzzel. De hatalmas élmény volt.
Mucsi Zoltán és Scherer Péter Büchner: Leonce és Léna – Nézőművészeti Kft – Szkéné Színház
Nagy filmrajongó volt?
Az nem kifejezés. Fellini, Pasolini, Bertolucci… Állandóan a Filmmúzeumba, a mai Belvárosi Színházba jártam. Emlékszem, amikor megláttam az Utolsó tangó Párizsban című filmben Marlon Brandót, azt gondoltam magamban, hogy elég jól játszik, de szerintem ezt én is meg tudnám csinálni. Ez a fajta hozzáállás talán kellett a pályakezdéshez.
És mi kellett még? Alázat? Jól tudom, hogy a legendás Mester és Margarita előadása közben, amíg nem a színpadon volt, addig a kinti büfét vezette?
Így igaz. Terhes Sándorral és barátnőinkkel (azóta a feleségeink) csináltuk, mert nem tudtunk megélni az akkori ösztöndíjból. Tudtuk, hogy ez a munka nem ütközhet sem a próbával, sem pedig az előadással, hiszen épp a darab szüneteiben kellett beállni, a vásárlást pedig bármikor meg lehetett oldani. Ez volt ebben a nagyszerű találmány.
Nézőművészeti Főiskola
Ha már Karinthy szóba került a beszélgetés elején, zárjunk vele. Tavaly önnek ítélték az elsősorban nem színészeknek, hanem humoristáknak járó Karinthy-gyűrűt. Jól gondolom, hogy ez a díj különleges helyet foglal el a szívében? Fiatal színjátszóként sokszor Karinthy-szövegekkel állt színpadra – mintha folyton visszaköszönne.
A gyűrű csodálatos elismerés volt. Én úgy szoktam mondani, hogy ezt a vicces fiúk kapják, és ezek szerint észrevették, hogy én is az lehetek. Nyilván sok humoros előadásban, filmben játszom, de hogy ezt észrevették… remek érzés. Persze azért mindig eszembe jut Jancsó Miklós, aki azt mondta, díjat az kap, akinek adnak, nem pedig az, aki megérdemli. Ezt akkor is érdemes tudni, amikor te kapod, nem csak akkor, amikor más. Azért is különleges a díj, mert ekkor már készültem Karinthy Utazás a koponyám körül bemutatójára, és nem sokkal korábban kért fel Karinthy Márton egy előadás megrendezésére is. És valóban, Ajkán a középiskolában többször mondtam Karinthyt. Szép keretet adott. Becses ez a gyűrű, olyannyira, hogy még egyszer sem vettem fel.
Hol őrzi?
A fiam nemrég rávett, hogy a díjaimat tegyük fel egy magas polcra. Vannak színházi és filmes díjak is. Akadnak csúnyábbak is, mint a bőrmaszk, vagy a porcelán angyal. Bár ez utóbbi egészen szép. Emlékszem, amikor a Klamm háborújáért Belgrádban díjat nyertem felhívtak, hogy adjam meg a számlaszámomat, hogy el tudják utalni a nyereményt, valamint adjam meg a címemet, hogy a gold medált is elküldhessék. A zseton megérkezett, a medálra szerintem a szerb határon rárepültek a kokaincsempészek. Azt azóta is várom…
