Pécsi szál
A hazai filmes porondon az utóbbi évek egyik legnagyobb kellemes csalódása volt, hogy a Wellhello-imázsfilmnek ígérkező #Sohavégetnemérős mennyire szórakoztató és bájos módon tudta átadni az együttes ars poeticáját. Úgy néz ki, öt évet kellett várnunk, hogy minden akkori félelmünk beigazolódjon a magyar zenés produkciók Bosszúállókjaként hat előadót is felvonultató Pécsi szállal, amely egészen méltatlanul használja ki a Punnany Massif, a Halott Pénz és társaik hírnevét.
Szögezzük le, a könnyűzenei ihletésen túl semmi hasonlóság nincs a két alkotás között: a #Sohavégetnemérős a Wellhello zenéjére indirekt módon építő szkeccsfilm volt, míg a Pécsi szál egy áldokumentumfilm, amelyben Szabó Simon eljátssza, hogy oknyomozó riporterként kutatja a pécsi zenekarok közös nevezőjét. De ezt a kutatást pont úgy kell elképzelni, mint egy reggeli matinét, amelynek főhőse átlátszó és bárgyú zsákutcákba lavírozza magát, hogy utána egy (a hatévesnél idősebb nézők számára) teljesen triviális tanulságra jusson. Mert hát az a titok (és remélhetőleg ezzel nem lövöm le senkinek a poént), hogy a pécsi könnyűzenének igazából nincs titka, és ezt Lévai Balázs rendező azzal igyekszik hangsúlyozni, hogy előtte még az uránból meg a szénből is megpróbálja megfejteni a helyi zenei véna eredetét.
Az igyekezet tehát érthető, de tálalása taszítóan mesterkélt, ráadásul az alkotók annyira beleszerelmesednek saját gyermeteg kamutörténetükbe, hogy a bugyuta nyomozás a játékidő végére teljesen át is veszi a főszerepet. Így az összképen tulajdonképpen még az is alig változtatna, ha a Pécsi szál bármilyen más megjátszott rejtélyről szólna, hiszen az egyébként sem hosszú, 73 perces filmben végül éppen a pécsi zenekarok tudnak a legkevésbé érvényesülni.
Pedig a film akkor a leghatásosabb, amikor Szabó Simon végre kimegy a képből, és Kispálék vagy Punnanyék egyszerűen csak beülnek a kamera elé közösen dzsemmelni vagy múltidézni. Ha ezekből a pillanatokból állna össze ez a bő egy óra (vagy akár még több is), valószínűleg közelebb kerülnénk a pécsi könnyűzene nem létező titkához, mint a főszereplő nyomozásán keresztül.
Hiszen, ha egyértelmű megfejtés nem is létezik, a legtöbb néző mégiscsak azt várja a Pécsi száltól, hogy betekinthessen a kulisszák mögé, hogy megláthassa az embereket az albumok és a koncertek mélyén. Ez minimálisan sikerül is, az alkotás helyenként valódi dokumentumfilmként viselkedik, és felvillant pillanatokat a szereplők hátteréből, Pécs különleges hangulatából, de végeredményben hatalmas csalódás lesz a rajongók számára, hogy Beck Zoli vagy Felcser Máté jobbára csak bohócnak kell Lévai számára. (De számos jelenetben már láthatóan a zenészeket is frusztrálja, hogy amatőr színészként kell hülyét csinálniuk magukból.)
Bár a Pécsi szál irritáló stílusát könnyű lenne Szabó Simon személyiségére fogni (aki ezzel a filmmel végérvényesen bebizonyítja, hogy tényleg ugyanazt az egy surmót tudja csak eljátszani, ráadásul azt is egyre kevésbé viccesen), sokkal inkább a kínos, félkész ötletektől hemzsegő forgatókönyv a hunyó. Szabón legalább érezni, hogy valamennyire otthonosan mozog ezen a terepen, de a női főszerepet játszó Pallagi Melitta már látványosan nem tud mit kezdeni azzal az óvodás humorral, amikor például orvosként kell Szabón tesztelnie a pécsi zene hatását. (A zenészek annyival könnyebb helyzetben vannak, hogy ők legalább improvizálhatnak valamennyit.)
De természetesen sokkal jobb kérdés, hogy eleve miért a Halott Pénz-dalszövegekre kifutó vérciki párbeszédeket kell néznünk, amikor egy 30Y-Kispál és a Borz-Punnay Massif-Halott Pénz-Takáts Eszter-Junkie Jack Flash hatosfogat is szerepel a produkcióban. Vagy hogy egy zenés filmben miért nincs két percnél hosszabb zenés szakasz? Mert a nézők nyilván az említett előadók, nem pedig Szabó Simon miatt fognak beülni rá, erre éppen kedvenceikből kapják a legkevesebbet.
A Pécsi szál persze ettől még elmesélhetne egy épkézláb történetet a pécsi zenekarok hátán felkapaszkodva, de alkotói láthatóan azt hitték, hogy áldokumentumfilmet könnyebb készíteni, mint játékfilmet, miközben a gyakorlatban ez éppen fordítva van. Hatalmas mozgóképes rutin kell ahhoz, hogy egy fiktív történetet rá lehessen ültetni a dokumentumfilmes formanyelvre, nem véletlen, hogy ennyire nehéz lemásolni például az American Vandal sikerét. Ha valaki csak egy amatőr történetet tud összehozni amatőr eszközökkel és (többségükben) amatőr színészekkel, azt hiába kiáltja ki dokumentumfilmnek, és kacsint össze nézőjével, a végeredmény sem jobb, sem autentikusabb nem lesz. Akkor sem, ha a stáblistán szereplő zenekarok révén azért csak magunkkal vihetünk egy-két kellemes pillanatot is.
A Pécsi szál a Magyar Filmadatbázison
