Nyughatatlan özvegyek
A Nyughatatlan özvegyekben az Oscar-díjas Steve McQueen egy átlagos rablás történetéből formál egy lényegesen sokrétűbb és szerteágazóbb filmet.
Egy rendezői pályafutásban a legnehezebb feladat mindig az után következik, miután az illető eljutott karrierje csúcsára. Steve McQueen 2014 tavaszán megnyerte a legjobb filmnek járó Oscart a 12 év rabszolgasággal, majd közel öt évig váratta a közönséget következő produkciójával – talán nem véletlenül. De ha eddigi munkásságát vesszük alapul, a Nyughatatlan özvegyek első látszatra nem az a film, amit azzal a szándékkal készített el, hogy élete fő műve legyen. Alapötlete kifejezetten szokványos, már-már méltatlan is egy díjnyertes rendezőhöz: miután egy rablócsapat (Liam Neeson, Jon Bernthal, Manuel Garcia-Rulfo, Coburn Goss) egy félresikerült meló során egytől egyig elhull, gyászoló feleségeik (Viola Davis, Michelle Rodriguez, Elizabeth Debicki) elhatározzák, hogy megcsinálják a következő, tervezett projektet, hogy tartozásaikat törlesszék a meglopott gengszter (Brian Tyree Henry) és véreskezű öccse (Daniel Kaluuya) felé.
Ez a felállás alapvetően tényleg inkább feltételezne egy másodrendű ponyvát, mint Oscar-esélyes darabot, azonban a rendező és Gillian Flynn (Holtodiglan) forgatókönyve bravúrosan találja meg a komoly potenciállal bíró elemeket az alapul vett 1983-as tévésorozat történetében. McQueen ugyanis nem hazai pályájukon akarja megverni a heist filmeket, szigorúan véve nem törekszik műfaji kiválóságra, senki ne várjon tehát hosszas üldözéseket és tűzpárbajokat a bő két óra során. Ugyanakkor a Nyughatatlan özvegyek nem is dolgozik a műfaj szabályrendszere ellen, sokkal inkább azzal kívánja felülmúlni a zsáner klasszikusait, hogy mondanivalóját bőven egy akció-thriller határain túlra terjeszti ki. Nem annyira bűnről és erkölcsről szól, mint gyászról, női sorsokról, politikáról és a modern Egyesült Államok társadalmi feszültségeiről. Sőt, éppen, hogy a törvényen kívüliséget kérdőjelezik meg a legkevésbé mind a szereplők, mind maga a mű. Soha nem tudjuk meg, mi késztette a férjeket a bűnözői karrierre, ezt a feleségek is fenntartások nélkül elfogadják, majd örömmel dacolnak az életveszéllyel, hogy befejezzék, amit párjaik elkezdtek. De gyakorlatilag az összes többi figura Colin Farrell és Brian Tyree Henry politikusjelöltjeiig bezárólag magától értetődően sáros valamilyen módon.
Colin Farrell
Persze 2018-ban álszent is lenne úgy tenni, mintha a nézők számára nem lenne magától értetődő rablókért izgulni és nekik szurkolni egy filmben, és a Nyughatatlan özvegyek rengeteget is nyer azzal, hogy nem próbálja meg átrágni magát ezen az álságos erkölcsi dilemmán. Ugyanakkor közben meg éppen arra próbál ráébreszteni ezzel, hogy nézőként és saját életünkben is mennyire természetesnek vesszük, hogy az érvényesüléshez tisztességtelen eszközökhöz kell folyamodni.
Ez a sokrétű ambíció segíti át az alkotást az olyan kisebb zökkenőkön, mint hogy egy sorozat adaptációjaként a legtöbb viszonyt, összefüggést kénytelen zanzásítani, rengeteg szereplőjének mindegyike lehetne kidolgozottabb, és a szkript is előkészíthetné jobban a fordulatokat, mert így azok csak meglepőek, de különösebben nem hatásosak. McQueen azonban műve minden egyes elemét igyekszik egyedi látásmóddal megközelíteni, egészen egyszerű jeleneteknek ad új értelmet gondolati síkon, és a legegyszerűbb helyzetben is képes feszültséget teremteni. Például a látszólag közhelyes felvételekből összeállított nyitómontázs elképesztően zaklatottá és sokkolóvá válik a rablás és a családi idill szembeállítása révén, nem mellesleg pedig néhány perc alatt sallangmentesen, egy fél órás bevezetés munkáját elvégezve alapozza meg a szereplőket és a történetet.
Elizabeth Debicki
A rendező tehát skiccelni is annyira magabiztosan, kompetensen skiccel, hogy minden további nélkül elhisszük neki, hogy valódi sorsok állnak az egy-egy jellemvonásból megrajzolt alakok mögött, hogy ők tényleg belakták már azt a világot, amelyből mi csak pillanatképeket láthatunk. A fő négyes dinamikája például annak ellenére is meglepően olajozott, hogy szinte alig töltenek időt egy helyiségben, súrlódásaiknak valódi súlya van, de a komor hangulatba kiválóan illeszkedő humor is hibátlanul illeszkedik közös jeleneteikbe. Természetesen a színésznőknek és színészeknek is sok érdeme van abban, hogy életre tudják kelteni egyszerű karaktereiket: Viola Davis elképesztő jelenléttel fogja össze nemcsak filmbéli csapatát, de magát a filmet is, Elizabeth Debicki tökéletes a szép lassan megerősödő trófeafeleség szerepében, Daniel Kaluuya pedig az év egyik legsziporkázóbb mellékszereplői alakítását hozza.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a film nem lehetne összeszedettebb és eredményesebb, ha a számtalan mellékszál és a szereplők egyenrangúsítása inkább egy-egy központi karakternek szentelne több időt, ugyanakkor abszolút értékelhető az is, hogy ezeken a betoldásokon keresztül egészen más szintre képes kiterjeszteni mondanivalóját, mintha szigorúan csak egy rablás véghezvitelére fókuszálna. Mindenesetre a Nyughatatlan özvegyekhez nem szabad zsánerfilmes elvárásokkal közelíteni, az akciójelenetek és felkészülő-montázsok csak a hátteret biztosítják a fókuszban lévő karakterdrámák és bűnügyi thriller elegyéhez – ugyanakkor éppen ezért is nyűgözheti le azokat, akik a Szemtől szemben utódját vagy az idei év kiválóságait keresik.
A Nyughatatlan özvegyek a Magyar Filmadatbázison
