A nomádok földje
Nem tudom ezt a filmet nem szeretni, lassúsága, a társadalmi közeg távolsága és a történet összetettségének hiánya ellenére sem.
Társadalmi-realizmusba ágyazott lírikus hangvételű filmet látunk, a kínai származású, Amerikában egyetemet végzett rendezőnő, Chloé Zao egy speciálisan amerikai társadalmi közegre, a nomádok világára irányítja figyelmünket, de azon belül a gyász, a halál, az életút-keresés, az újrakezdés, a nem-újrakezdés személyes hangvételben megszólaltatott kérdései válnak hangsúlyossá. Ezek mellett az emberi méltóság, az emberhez méltó halál, és így az öngyilkosság és az eutanázia megosztó témái. Mindezek felett a film képi, szövegi és szerkezeti megoldásaival elsősorban az Arcot viszi a vászonra, Fern, a főszereplő portréját szemléljük, és, ha mindez működik, akkor közel kerül a szívünkhöz, elkerülhetetlen, hogy meglássuk és megszeressük.
Először azzal találjuk szembe magunkat nem amerikai nézőként, hogy az ismereteink az amerikai társadalomról nem biztos, hogy elegendők ahhoz, hogy a szituációk között gyakran váltó történetelemeket értsük. Például mindjárt a kezdőjelenet a tárolóval a semmi közepén idegen szituáció számunkra, ha nem láttunk egy-két részt valamelyik raktárvadász-realityből. Aztán ismernünk kellene az amerikai társadalom munka-, nyugdíjviszonyait, valamint az időszaki munkák világát is. Mindez része a filmnek, de úgy érzem, nem ábrázolja ezeket olyan módon, hogy kívülállóként rátekintve összeálljon a kép, így a film első fele a balladai homályosság érzetét kelti. Az ugyan kronologikusan rendezett, de egymástól nem tudni milyen időtávolságra lévő jelenetek talán szándékosan vonják el a figyelmet a társadalmi realizmusról. Végig megfigyelhető az időbeli ugrások szabad kezelése, bizonytalanok vagyunk, hogy évek, hónapok, vagy akár csak órák múlva történik valami. Fernt először egy Amazon raktárában látjuk dolgozni, annak végeztével – sejtjük –, egy rövidnek látszó próbálkozás után a környéken maradásra, már úton van a nomádtalálkozóra. Nem az a célja a filmnek elsősorban, hogy ábrázolja a közeget, ami a nomád, nyugdíjas korú vagy ahhoz közel járó emberek helyzetét előidézi, és azzal szembeni kritikát fogalmazzon meg. Maga az életmód részletesebben ábrázolt, látjuk, hogyan kell a vödröt wc-ként használni, mennyire fontos egy pótkerék, mennyit ér egy plusz polcfelület, és hogy milyen drága egy régi, már szinte semmi sem érő furgon visszahozása az életbe. Azt is, hogy sokszor küzdeni kell egy parkolóhelyért, nem látnak mindenhol szívesen éjszakára. A film részletgazdag, plasztikusan ábrázolt epikai anyagát nem az egységesség, hanem éppen a lírai szemlélet gyúrja össze. Nemcsak konkrét vers- és dalszövegek kapnak a szereplők szájába adva kiemelt szerepet a film egyes pontjain, de az időkezelésnek, az érzelmekre fókuszáltságnak, Enrico Einaudi zenéjével folytonosan megtámogatott néma táj-, és szemlélődő snittek is ezt a líraiságot támogatják. Einaudi zenéje felemás a filmben, néhol túl egyszerű és egyszerre túl érzelmes, ezáltal kutyamenhely-reklám zenéjének hangzik, viszont például a nomád tábor körbejárása esetében kellően összetett és működőképes.
Szerencsésen elkerüli a rendező azt a csapdát, hogy szegénységpornóba menjen át a film, alakjai nem válnak sajnálat tárgyává, nem helyzetükre, hanem érzelmeik, személyiségük bemutatására kerül a nagyobb hangsúly. A furgonban élés mozzanatai legtöbbször ott, a kicsi zsúfolt, rosszul bevilágított autótérben jelennek meg. Fernt élőhelyén, nagyon intim közelségben szemlélhetjük. A kamera gyakran még közelebbi képet ad, a színésznő (Frances McDormand) arcára koncentrál, hogy láthassuk annak legapróbb rezdüléseit. De nem csak e magányos jelenetekben ilyen intim az ábrázolás, a fontos mondatok elhangzásánál, a személyes történetek megosztásánál ugyanúgy jellemzőek a nagytotálok. Ilyen Swankie vagy Linda May monológja, amikor a halálról beszélnek (Swankie készül rá, Linda May azt meséli, hogy kerülte el az öngyilkosságot), vagy a beszélgetések a nomádok vezetőjével, a tánc Dave-el. Jót tesz ennek a filmnek, hogy egyszerű emberekkel találkozunk, akik súlyos és összetett élettapasztalatokkal rendelkeznek, de nincs köztük nagy konfliktus. A fiatal csavargótól kezdve Swankien át, mindenki kicsit rozsdás, ütött-kopott, de mégis emberi, szerethető. Dinoszauruszok, ahogy a film is metaforizálja a nomádok életét, a pusztákban rejtőző őskövületek. Amennyiben elfogadjuk, hogy a társadalomkritikát, az életmód bemutatását, az emberi sorsot főképpen Fern hosszan épülő portréján keresztül ezen a szemlélődő filmnyelven kapjuk meg, úgy a Nomadlandet örömmel tudjuk végignézni, egyre inkább bevonódunk annak szemlélődő, érzelmes, lírai világába.
Nomadland, 2020, rendezte: Chloé Zao, forgalmazza: Searchlight Pictures
