A Tanár
Ironikus az a felkínálkozó lehetőség, hogy iskolásnak nevezzek egy olyan alkotást, aminek fő helyszínét az iskola adja.
Fotó: MAFAB
Sajnos ez nagyon indokolt az RTL Klub saját gyártású sorozata – A Tanár – esetében. Bárcsak ez lenne a legnagyobb hibája. Mivel a kritika jobb esetben értelmezői műfaj, azt gondolom, vannak olyan alkotások, amikről nem érdemes kritikát írni. Előrebocsátom, hogy pusztán magamtól semmilyen felindulásomban nem írtam volna A Tanárról, mert értelmezésre nem alkalmas, csak kínos számonkérésekre, meg ötletelésekre, hogy vajon hogyan lehetett volna ezt az egészet színvonalasabban és tétekkel megvalósítani. A sorozat alakulása semmiben sem következetes, maximum abban, hogy – slamposan – olyan befogadót feltételez, aki az elmúlt bő húsz évben nem nagyon látott se filmeket, se sorozatokat. Nemcsak magát, de nézőjét sem veszi komolyan – a témából adódó szükségszerűen megjelenő toposzok előkerülnek, amik között az alkotók egyáltalán nem mozognak otthonosan. Érdektelen, mint egy érdekházasság.
Aligha vitatható az az érdeme a kortárs magyar sorozatgyártásnak, hogy az elmúlt években a lapos felől elmozdulhattunk legalább a rapszodikus jelző irányába. Igen, születtek kifejezetten nézhető sorozataink, mint például a Terápia, a Csak színház és más semmi, A mi kis falunk, az Aranyélet. A Válótársakra és a Korhatáros szerelemre üzembiztosan ráaggathatjuk a mérsékelt címkét, megbízhatóan nem rosszak. Míg vannak az unalmas, erőltetett, kiszámítható, felületes, stílusjegyekkel nyomokban sem rendelkező sorozatok: ilyen a nemrég startoló Drága örökösök (finoman szólva A mi kis falunk epigonja), vagy a nagy ziccer, amit olyan rosszul sikerült kivitelezni, hogy gól helyett nem is kapuskirúgás, hanem bedobás lett belőle, a Kossuthkifli. A Tanár ez utóbbi kategóriát „erősíti”.
Azzal kezdeném, amit erényként említhetek. A sorozat castingja elsőrangú; a gyerekszínészek és a felnőttszínészek is görcsmentes, hiteles teljesítményt nyújtanak. Ez már épp elég baljós lehet, mármint, hogy egy film vagy sorozat kapcsán, amikor a jó tulajdonságokról akarunk szólni, a színészgárdával kezdjük, és nem azzal fejezzük be a sort. Mintha egy irodalomkritikus arról áradozna, mennyire jól néz ki a kötetborítón használt betűtípus. Nincs sor, ez az egyetlen értékelhető szegmense a látottaknak, épp ezért érthetetlen, mit keres ebben az egészben Nagy Ervin, Anger Zsolt, Trokán Nóra, Ubrankovics Júlia. A forgatókönyv voltaképpen gyűjteményes doboza annak, hogyan ne készíts kortárs sorozatot, kortárs vígjátékot, és hogyan ne tárgyalj kortárs alkotásban társadalmi témákat. Nézőként gyakran az az érzésünk támad, hogy a választott tartalom megvalósítása és a forma nem férnek össze. Arra akarok kilyukadni, hogy az atmoszféramentes és részletszegény környezet, a lelkiismeret hiányát elszenvedő cselekmény, az események kidolgozatlansága és a stílusromboló humor vegyítve a céltalan problémafelmutatással sokkal jobban működött volna mondjuk egy rajzfilmes megvalósításban, befogadói közeget is nagyobb sikerrel talált volna magának.
A téma jó alap, de hangsúlyosan csak alap, amire még sok utómunka ráfért volna ahhoz, hogy téttel bírjon abban a diskurzusközegben, amibe akaratlanul is belekerül. Az iskolatematika minden társadalmi attribútumával együtt kellően reflektáltnak számít a filmiparban, a sok klasszikus és akár specifikus példa helyett ezt jobban szemlélteti az is, hogy csaknem minden második amerikai filmben, ha nem is vezértémaként, de felmerül az iskola közege, a diákság és azon keresztül valamennyi társadalmi probléma igencsak szókimondó, naturalista szemléltetése.
2019-ben a nagyközönség fogyasztói rutinjai felől A Tanár avíttas; többek között a kisujjunkban van már például Stephen King hagyatéka is, akinél az iskola, mint a társadalmi egyenlőtlenségek és az erőszak helyszíne jelenik meg. Joggal elvárható tehát, hogy amikor a filmvásznon vagy a tévéképernyőn az iskola miliőjével szembesülünk, az legyen komolyan vehető. A Tanár már az alapvető koncepciótól kezdve olyan súlyos ellentmondásokat mutat fel, hogy kiüresedik minden egyes eleme. A sorozat saját magát is úgy kínálta, mint ami feszeget bizonyos társadalmi kérdéseket. Ez nem igaz. Nem feszeget, hanem minden részben kötelező jelleggel felmutat egy-egy gondot, amivel nem kezd semmit. Ezeket felmutatni nem érdem, bármilyen épeszű iskolai történetnek alapvető pillére, amit elénk tár. Egyébként még itt is sikerült mellényúlni a dolognak. Annyira túltárgyalt problémákat illusztrál a sorozat, amikre aztán nem reflektál újszerűen, hogy a szimpla felmutatás nem válik esztétikai módszerré. Olyan, mintha a készítőknek fogalmuk sem lett volna arról, milyen hagyományokkal rendelkezik ez a témakör. Persze, értem én, ki lehet védeni a hagyományokhoz való csatlakozást egy könnyed vígjátékkal, csakhogy ez a sorozat vígjátékként nem működik, maximum helyenként „aranyos” – ez pedig még veszélyes is, mert csak bagatellizálja a felvillantott eseteket, problémákat.
Komikum helyett komolytalankodás, a társadalmi kommentárok esetén kényszerű komolykodás. Ha már feljebb belefért egy focis analógia, itt is érzékletessé válik, a dolog kicsit úgy néz ki, mint amikor a megyei focibajnokságban valaki sztárallűröket imitál a pályán és a pályán kívül: mindenkinek ismerős, amit lát, és belül mindenki jót kuncog, mert igényesebb, hitelesebb megvalósításban is láttuk már százezerszer mindezt. A vígjátékba oltott társadalomkritikához nem nő fel, groteszknek nyoma sincs.
Az sem világos, miért kellett a sorozatot Budapesten forgatni. A fővárosnak, a nagyvárosi közegnek semmilyen funkciója nincs ebben az egészben, a miliő nem ad hozzá semmit az eseményekhez, nem fokozza azokat, nem is idézi elő őket… Ha csak egy szociografikus igényekkel fellépő sorozatot szerkesztenek az alkotók, ami egy vidéki kisvárost vagy nagyközséget választ helyszínül, máris izmosabb lenne A Tanár. Sőt, kiváló atmoszférát szolgáltatott volna mindez ahhoz, hogy a thriller műfaji keretében gondolkodjanak, kihasználva a folyosói légkört, a tanári szobát, és az abszolút belátható, belakható szűkebb település minden helyszínét úgy, hogy a környezetnek legyen valamilyen funkciója, szimbolikája, akár az egészet kamaraszituációk köré építve.
Van itt örökbefogadás. Diáklány, aki az édesanyja helyett viseli testvére gondját. Gazdag srác, aki azt hiszi, hogy az iskolában a jó jegyeket megvásárolhatja. Félénk lány, akire a kemény csajok rászállnak. Új diákok megjelenése pesszimista köntösben. Utcagyerek, aki elszökik otthonról és épp összetalálkozik tanárával stb. A Tanár tehát teret nyit valós problémáknak, a szomorú mégis az, hogy ezek az elemek nem válnak erőteljessé, pedig az ilyen témák felelősségteljes feldolgozást igényelnének. Az sem tesz jót a sorozatnak, hogy csak egy szereplőre koncentrál; Nagy Ervin karaktere – Vasvári Szilárd – egydimenziós, egy szószólópedagógus helyett sokkal izgalmasabb lett volna, ha több oktató alakjában jelennek meg a fent említett problémakörök, különféle pedagógusi ars poeticákhoz igazítva.
A szituációt, amikor valaki rábólint erre a szinopszisra, még mindig nem tudom elképzelni, A Tanár még ujjgyakorlatnak is gyenge; a „tájékozatlanul-nagyotmondó-sorozatkészítés” összes gyermekbetegségét magán hordozza. 2019-ben olyan dilemmákkal küszködik, amiket a szcéna már a ’90-es évek második felében sikerrel kimasszírozott magából.
