Sopsits Árpád: Mellékszereplők
Méltatlan lenne egyszerűen filmnek nevezni a műfajhatárokat és művészeti ágakat rutinszerűen átlépő Sopsits Árpád legújabb művét. Kinyilatkoztatás, vallomás, missziós üzenet: ezek a jelzők talán jobban érzékeltetik a Mellékszereplők valódi jelentőségét.
Minden alkotói életút tartalmaz kulcsmomentumokat, elsőre kevésbé jelentősnek ható alkotásokat és egy-egy definitív művet, ami az alkotót teljes pompájában képes megmutatni. Sopsits Árpád pályája nem szűkölködik az utóbbiban.
Ha most egy időre eltekintünk színházi, szépírói, zeneszerzői és színészi munkásságától és pusztán filmrendezőként vizsgáljuk, olyan darabokon keresztül figyelhetjük meg állomásait, mint a Céllövölde, a Torzók vagy a Martfűi rém, és mostantól a Mellékszereplőket is bátran említhetjük ezen a listán. Amellett, hogy fontos szerepet foglalnak el a magyar filmtörténetben és valószínűleg minden nézője emlékezetében, a rendező lelkéből is fontos cikkelyeket engednek megismerni. Sopsits filmjei sosem próbálnak objektívek, neutrálisak lenni. Ahogy ő maga is hangoztatja: ösztönös, intuitív, szubjektív alkotó. Saját élményeiből, vagy még pontosabban érzelmeiből építkeznek munkái, a Mellékszereplők pedig talán mind közül az eddigi legszemélyesebb vallomása.
A film három egymástól látszólag független család történetét követi a magyar társadalom különböző rétegeiből: egy gazdag vállalatigazgató és családja, egy fotográfus, keramikus feleségével, valamint egy börtönpap merőben eltérő története bontakozik ki és kezd különös párhuzamot mutatni egymással.
Jászberényi Gábor, Telek Babita
Sopsits filmjében a karakterek, bár kidolgozott és rétegzett, dimenzionált lények, leginkább mégis eszközök egy szembesítő lélektani utazásban, amelyen mi magunk is első osztályon veszünk részt. Ha készen állunk rá, ha nem.
Hétköznapi, átlagos és rendkívül valódi embereket látunk, akik elképesztő terheket viselnek. Éppúgy, mint bármelyikünk. A tehetetlenség, a bűntudat és a belőlük fakadó félelem járja át Sopsits összes figuráját és rajtuk keresztül minket is. Mindezt egy egyszerű és mégis oly szokatlan eszközzel képes elérni.
Őszinteség. Ez a meglehetősen alulértékelt történetmesélési technika első hangzásra talán nem tűnik különlegesnek, használata azonban különleges körültekintést és szakszerűséget igényel. Éppen ezért, azon alkotók száma, akik valóban képesek azt használni, roppant csekély. Nem sok alkotó hajlandó – pontosítok: képes rá, hogy a kamera mögül az elé lépjen, levesse szimbolikus és valós öltözékét, és megmutassa az alattuk rejlő embert. Egy ilyen megnyilatkozáshoz több kell, mint bátorság, önismeret vagy magabiztosság. Bölcsességet és rendkívüli szintű érzékenységet kíván, de talán még ennél is többet. Az a fajta kendőzetlen őszinteség, amit Sopsits vásznán látunk egy olyan elbeszélőt feltételez, aki mind művészetben mind az életben megjárt magaslatokat, alábukott a mélységeknek, elbukott és diadalmaskodott, és mindezt hajlandó is megosztani. Egy alkotót, aki nem fél hibázni, nem fél gyengének feltűnni közönsége, de méginkább önmaga előtt.
Telek Babita, Telek Zoltán Tibor
Az őszinteség eszköze csak egy ilyen mesélő szájából hiteles, ha azonban ez az igen ritka együttállás teljesül, olyan élmény válhat belőle, ami túlmutat egy alkotás természetén.
Tükörré válik, személyes terápiává. Szembesít azzal, amivel nem szeretnénk szembesülni és amivel mégis a leginkább szükségünk van szembenézni. A moziterem sötét, kollektív magányában csendes önvizsgálatra kényszerülünk. Őszinteségre. Válogatás nélkül, mindannyian.
Ez Sopsits nagy truvája és kellett hozzá teljes pályaútja, az alkotói és szellemi érettség, valamint a merészség, hogy konvencióktól mentesen, saját intuícióira hallgatva hozza létre nagy mozgóképes vallomását.
A bűn és annak megvallása, meggyónása a Mellékszereplők egységesítő tematikai eleme. Mindenki bűnös, a kérdés csak, hogy képes-e szembenézni és elszámolni gyarlóságával. A cégvezető, akinek döntései alkalmazottak életét tette tönkre, a moralizálás leple alatt zsaroló művész, a feleség, akinek kétségesek valódi szándékai és a pap, akit morális és spirituális vétke gyötör. A különböző történetszálak dramaturgiailag és tematikailag is tökéletes egységgé állnak össze a katartikus lezárásra, így végül nem csak a karakterek, de mi is megkapjuk válaszainkat. Ez a forgatókönyvírói bravúr pedig azért is olyan egyedülálló, mert a Mellékszereplőket éppen megkötöttségei szülték.
Jászberényi Gábor, Farkas Franciska
Egy alkotótáborban forgatott 30 perces jelenetsor alkotta a film törzsét, amit Sopsits végül úgy döntött, nagyjátékfilmmé bővít. A karakterek és személyiségük egy része tehát adott volt, mivel azonban a jelenetsor forgatásakor még nem volt tervben nagyszabású koncepció, a narratíva alapköveit utólag kellett az építmény alá tölteni. Úgy tűnik, ezek a kötöttségek járultak hozzá az alkotói gátak teljes lebontásához és Sopsits legszemélyesebb filmjének születéséhez.
Mindez azért is különlegesen érdekes, mivel a forgatókönyvet Sopsits nem egyedül, hanem Maruszki Balázs dramaturggal, az Együtt kezdtük és a Semmelweis írójával közösen szerezte. Ketten megalkottak valamit, amit ritkán látni a vásznon. És nem csak itthon.
A Mellékszereplők az alkotót és a magánembert is dekonstruálja, a stáblista felgördülésekor pedig olyan érzése támad az embernek, mintha egyszemélyben lett volna tanúja és résztvevője egy bensőséges gyónásnak.
Mellékszereplők a Magyar Filmadatbázison
