Még egy kört mindenkinek
A Még egy kört mindenkinek okkal kapta meg a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat: Vinterberg sallangmentesen és roppant intelligensen ábrázolja az emberi dráma legsötétebb pillanatait, miközben az egyik legkatartikusabb finálét is magáénak tudhatja. Kihagyhatatlan, kötelező darab.
Thomas Vinterberg új filmjével az alkoholizmus körülötti tabukat igyekszik ledönteni, és teszi ezt négy férfi főszereplőjén keresztül a lehető legelegánsabb módon. A történetben helyet kapnak csúnya lerészegedések is, ugyanis egy középiskola négy középkorú tanára elhatározza, hogy saját bőrükön tesztelik le Finn Skårderud norvég pszichiáter elméletét, amely szerint a felnőtt emberek az optimálisnál fél ezrelékkel alacsonyabb véralkoholszinttel a szervezetükben élnek. A pszichiáter szerint a 0,5 ezrelékes véralkoholszint fenntartásával érhetjük el az optimális életminőséget. S valóban, még az életközepi válság jeleit mutató Martin (Mads Mikkelsen), aki korábban saját életében is csupán statiszta volt, már másnap szociálisabbá, nyitottabbá, kiegyensúlyozottabbá, egy szóval boldogabbá válik. A vegetatív állapotból kikerült férfiak azonban megunva a nihilt, a tétet tovább emelik a napi adaggal együtt, ekkorra pedig már valóban aligha esztétikus szétcsúszásoknak is tanúi leszünk.
Mads Mikkelsen az alkoholkúra előtt
Az alkohol mindannyiukra másképp hat érzelmileg, és ennek ábrázolása egyszerre váltja ki a nézőből a lenyűgözöttség és letaglózottság érzését. Vinterberg hősei ugyanis ugyanolyan mentális problémákkal küzdenek, amelyeket jó eséllyel mindannyian ismerünk, éreztünk már: megfelelési kényszer, szorongás, önbizalomhiány. Az ital pedig egy olyan dimenzióba juttatja Martint és barátait, ahol ezek a problémák nem léteznek, újra visszakapnak egy-egy szeletet fiatalkorukból, a mára megfakult élet iránti szenvedélyükből. A filmbe kódolt tragédiáig vezető mélységek és későbbi magasságok teljes skáláját olyan hiteles formában demonstrált apró érzelmi rezdülések mentén járjuk végig, amiket a néző akaratán kívül és észrevehetetlenül azonosít, újra átél, ezáltal egyszerre válnak ijesztő és briliáns módon már-már zavarba ejtően személyes élménnyé a látottak.
S habár emocionális síkon abszolút együtt tudunk mozogni a figurákkal, Vinterberg szerencsére nem él a főhős szemszögéből láttatott torzított képi világgal: a módosult tudatállapotot itt nem ábrázolják sem elmosódott képek, sem kihagyásokkal teli képsorok vagy instabil szubjektív látószögek. Sőt, a direktor mintha egy kívülálló szerepébe szeretné kényszeríteni publikumát: távolságtartó módon, szigorúan objektív nézőpontú (és józan) tanúkként asszisztálunk Martinék ivászatának különböző fázisaihoz. A hangnemben helyenként visszaköszön az irónia, sőt, a Még egy kört mindenkinek több vonása alapján értelmezhető szatíraként is. A dráma és az irónia keveredése okozta tónusváltásokhoz pedig tökéletesen illik a rendező által választott konzervatívabb filmnyelv is.
Az i-re a pontot azonban a színészek teszik fel: habár mindannyian kifogástalanok, Mads Mikkelsen alakításával végleg felvéste magát a színészlegendák listájára. Kétségkívül Mikkelsen a Még egy kört mindenkinek motorja, miatta válik igazán szerethető darabbá az új Vinterberg-film. Karizmája és finom, maszkulin érzékenysége szinte átüt a vásznon; a legapróbb rezdüléseiben is ott van Martin teljes életútja, titokzatos tekintetével pedig többet képes mondani, mint bármely mondatával.
A Még egy kört mindenkinek nagy bravúrja az a képessége, hogy egyszerre tabusértő és roppant intelligens módon hívja fel a figyelmet az alkoholizmus veszélyeire; kijózanítóan hat, miközben se nem ünnepli, se nem utasítja el a lerészegedés rítusát. A finálé nem csupán az évtized legjobb zárójelenete: több, mint hivatkozási alap vagy kiemelkedő filmtörténeti pillanat, önmagában instant, tömény filmtörténelem – a látvány, hang és érzelem kiváló és felülmúlhatatlan elegye, az életöröm legprominensebb illusztrációja. A kísértés és a józan ész harcában, a szenvedélyes ifjúság és a megfásult jelen közötti kontrasztban pedig ott vagyunk mi: és habár az önmagunkra találás útja rögös, Mikkelsen parádés tánca a bizonyíték rá, hogy érdemes végigjárnunk.
És az alkoholkúra után – Az ominózus zárójelenet
