Magyarázat mindenre
Reisz Gábor, a rendező, akit az foglalkoztat, ami ma, itt, ebben az országban, velünk történik. És ami még fontosabb, akar és van bátorsága beszélni róla.
Filmjein keresztül bemutatja a hétfőket, keddeket és szerdákat, meg a többi átlagos hétköznapot, profán semmiségeket metrón, buszon, állomáson, otthon, ebédlőben, fürdőszobában – szórakoztatóan, a maguk módján izgalmasan, mindig kicsit fanyarul. A jelentéktelenség esszencialitását ragadja meg– ismerős karakterek, élethelyzetek és csuda-csuda Budapest – egy generációs életérzés lenyomata köszön vissza a már kultikussá vált filmjeiben (VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, Rossz versek). Alkotásait a személyesség élménye működteti, amely hasonlatos a truffaut-i filmek átéltségének érzetéhez. Más is közös, például az alacsony költségvetés. Tény, hogy egy jó filmhez nem feltétlenül sok pénz kell – sokkal inkább releváns mondanivaló, világlátás, hozzáértés. Ugyanakkor mennyivel könnyebb lenne minden, ha nem ütköznének primitív okok miatt szüntelenül falakba az önkifejezést és értékteremtést szem előtt tartó hazai alkotók.
A Magyarázat mindenre a rendező számos előző filmjének elemeit továbbörökíti, de a fő hangsúly a magánproblémákról átkerül a közéletre. Nincs köntörfalazás, sunyi kikacsintás egy félmosoly kíséretében, tisztán és egyenesen kimond olyan neveket, hogy Orbán Viktor, Gyurcsány Ferenc vagy Ursula von der Leyen – ja, Soros Gyuri bácsit véletlenül se hagyjuk ki a sorból – mert a mindennapjaink része (túlontúl is).
A mindennapjaink része
A kezdeti kontextus: középiskola, érettségi (az esemény, amely egyfajta beavatás a felnőttek világába) – majdnem nyár, de még át kell vergődni az utolsó szóbeli vizsgákon. Megannyi alaposan kidolgozott karakter sorakozik fel a palettán. Egy tébláboló, gátlásokkal teli, kedvesen balek fiatal srác – Ábel (Adonyi-Walsh Gáspár). Egy igézően bohém hasitasis vagy épp vászontáskás lány – Janka (Kizlinger Lilla). Egy kevéske szerelem – természetesen viszonzatlanul. Galibák és mizériák.
A felnőttek: jobboldalra orientált, kormánypárti apuka, de nem a bőszen elvadult fajtából – György (szépen elteltek az évek a Megáll az idő óta, Znamenák István sem játszhat már lázadó kamaszt); szabadelvű, ellenzéki történelemtanár, aki a gőgös lenézés hibájába esik – Jakab (Rusznák András); a két férfi oldalán egy-egy támogató, a család összetartásáért ügyködő női jellem – Judit (Urbanovits Krisztina) és Erika (Sodró Eliza); egy iskolaigazgató, akinek kb. minden mindegy, csak balhé ne legyen – Márton (Kocsis Gergely); meg egy lelkes, Kolozsvárról érkezett újságíró, aki talán kissé naivan próbál egy jó storyra lecsapni – Erika (Hatházi Rebeka).
Ábel (Adonyi-Walsh Gáspár) és a szóbeli
Amire senki nem gondol, hogy egy ártatlanul ottfelejtett kokárda országos szintű botrányt válthat ki a történelemérettségin. És ha ott tartunk, hogy ekkora balhé tud eszkalálódni egy ilyen apróságból, joggal tevődik fel a kérdés, tulajdonképpen hogy is kell megélni ezt a nyamvadt magyarságunkat? Mit jelent az, hogy magyar az idelátogató tüchtig norvégoknak, az ’56-ban harcolt nagyapáknak vagy a Nyugat által agymosott egyetemistáknak?
Három szereplő epizódjain keresztül követjük végig az eseményeket. A két pólust, György és Jakab szemszöge képviseli, közöttük próbál lavírozni tétován Ábel. Ámde bizony egyik oldal sem jobb, mint a másik, ráadásul egy fenét akar ez a srác ezekkel foglalkozni (éppen elég baj, hogy a lány, akibe szerelmes bele van zúgva a történelemtanárukba).
De mivel átitatódik lassan mindenünk ezzel a mérgező anyaggal, a politikával, kikerülni lehetetlen. Nincs jó és rossz, csak agyonfrusztrált, feleslegesen gyűlölködő emberek, akik elfelejtették, talán meg sem tanulták, hogy kell párbeszédet folytatni és nem habzó szájjal fröcsögni, mindenért a másik felet hibáztatni vagy legalábbis valakit gyűlölni. Szitokszónak számít mind a liberális, mind a konzervatív jelző. Ugyanakkor azt se lehet állítani, hogy nincs a maguk módján igazuk a résztvevőknek, de hiába az önigazolás, megnyugvás, feloldozás nincs.
A közélet förtelmeitől akarva sem tudunk szabadulni, viszont jó lenne kevésbé engedni a káros energiák elhatalmasodásának az életünkön. A film nem akar kioktatni, ahogy azt sem állítja, hogy tudná a megoldást az egyensúly kialakítására, de szembesít jelenvaló helyzetünkkel, miközben mindkét oldal felé empátiával viszonyul. Mert itt nem politikusokról van szó, hanem kisemberekről.
A forgatókönyv párbeszédei visszafogott humorral megannyi aktuális témát érintenek: társadalmi egyenlőtlenségek, külföldre való elvágyódás, orvosok túlterheltsége, pedagógusok kiszolgáltatottsága, generációk közötti különbségek, szűk családi konfliktusok. A történetszálak átkötéseihez használt gyerek- és népdalok ismerős csengése módfelett fokozza a keserédes hangulatot.
Ábel számára még van feloldozás. Ideig-óráig. Még lehet lubickolni a Balaton zöldeskék vizében (idegen nyaralókba kell hozzá betörni, de azért megoldható), mert nyár van, fiatalság, bolondság. De a felnőttkor elér mindenkit, a meneküléssel fel kell hagyni egyszer. Szóval le kellene szokni végre az értelmetlen gyűlölködésről és megpróbálni beszélni. Értelmesen, nyíltan. Valami ilyesmire ösztönöz a feloldhatatlannak tetsző dilemmák közepette Reisz Gábor új filmje.
Magyarázat mindenre a Magyar filmadatbázison
