Light of My Life / Berlini Filmfesztivál 2019
Casey Affleck első játékfilmes rendezése megkapó vallomás az egyedülálló szülők félelmeiről. A Light of My Life a Berlini Filmfesztivál Panoráma szekciójában debütált.
Anna Pniowsky és Casey Affleck Fotó: Berlinale 2019
Casey Afflecket első rendezése, a Joaquin Phoenix „megőrüléséről” forgatott áldokumentumfilmje után vádolta meg két színésznő zaklatással. Egyikük mellé állítólag befeküdt az ágyba, amíg az aludt, a másiknak a karját ragadta meg erőszakosan, hogy ne hagyja ott – Joaquin Phoenixszel pedig magukra zárták a hotelszobát, hogy a lányok lefeküdjenek velük. Az eset 2009-ben történt, a pár milliós pert bíróságon kívül rendezték, de a vádak újra előkerültek, amikor A régi városért Oscarra jelölték – és díjazták – Casey Afflecket.
A színész azóta vezekelt, elismerte korábban tagadott viselkedését, új filmjének mégis pikáns felhangot ad, hogy egy nők nélküli világban játszódik, amelyben Affleck az egyik utolsó lányt óvja apaként a többi férfitől. Nehéz elvonatkoztatni a gondolattól, hogy a színész ezzel a feministának tűnő filmmel reagál az őt ért vádakra, pedig nem teljesen erről van szó. A Light of My Life még a #metoo kibontakozása előtt forgott, és bár megidézi A szolgálólány meséjét (nem csak Elizabeth Moss szerepeltetésével), a világvége inkább a gyerekeit egyedül nevelő szülő szorongásainak ad testet.
A miértekkel nem sokat vesződik a filmet író, rendező és a főszerepet is eljátszó Affleck: szalagcímekből, elcsípett beszélgetésfoszlányokból derül csak ki, hogy a nőket kipusztította egy rejtélyes pestisjárvány. Olyan posztapokaliptikus film ez, amelyben nem a világvége, hanem a rákövetkező dráma az érdekes. Nem csaholnak itt mutálódott kutyák, szegecselt punkok se krosszmotoroznak a városok romjain, csak az eső szitál kitartóan, amíg apa és lánya vándorol az erdőben – és beszélgetnek.
Filmrendezést, hangulatkeltést Casey Affleck az amerikai függetlenfilm költőitől, David Lowery-től, Kenneth Lonergantól tanult, akikkel a legjobb mozijait forgatta a Kísértettörténettől A régi városig. A Light of My Life is olyan szomorkás, lassan csordogáló moziélmény, amely észrevétlenül fészkeli be magát az ember bőre alá, holott szinte semmi nem történik benne. Pontosabban a semmi történik, a túlélés emberpróbáló monotóniája, amit tovább nehezít, hogy egy kamaszodó lányt kell bújtatni az emberek elől, akit fiúnak ad ki az apja, de ő egyre inkább szeretne lány lenni. Lányosan viselkedni, lányos ruhákba öltözni, és emberek közé menni.
Paz Lázaro, Casey Affleck Fotó: Gerhard Kassner / Berlinale 2019
Divatja van manapság a kis pénzből kihozható, de nagy sztárral eljátszatott világvégedrámáknak. Kedvez nekik a politikai klíma, a nyugati kultúra hanyatlásának víziója, és a mindenkori produceri szemlélet, amely kis beruházástól nagy hasznot remél. Meg persze az a rendezői attitűd, amely az apokalipszis romjai közé szépen ívelő metaforákat rejtene. Az It Comes At Night, amelyben Joel Edgerton befogad a sajátja mellé egy fekete családot, majd elbizonytalanodik, nem akarnak-e az életére törni, a bevándorlástól való félelmet öntötte horrorformába. A Light of My Life természetben játszódó kamaradrámája pedig az egyedülálló szülők nehézségeiről mesél a nőket elpusztító járványon keresztül. A megnövekedett, mert egyetlen vállra nehezedő felelősségről, és arról a rengeteg válaszról, amivel most már az apának kell előállnia, hogy jól nevelje fel a lányát.
Emiatt néha olyan érzés a filmet nézni, mintha egy okos „de miért?” Ábellel beszélgetnénk, akinek minden kérdésére a lehető leghelyesebb, ezért kissé semmitmondó választ adja egy csúcsszuper apuka. Mi a fontos az életben (mindenkinek más, de persze a szeretet), mi a rasszizmus (csúnya dolog), mi a szex (biológia, de persze szeretet). Amilyen tehetséges színész Affleck, annyira kerülik a klaviatúráját a frappáns mondatok, így a túl hosszúra engedett párbeszédek – elsőfilmes betegség – lankasztják a figyelmet. De aztán szerencsére mindig becsúszik egy emlékezetes jelenet, mint amelyben az apa a szexet, a menstruációt és a terhességet egyszerre próbálja elmagyarázni a lányának – gondolhatjuk, milyen sikerrel. Vagy amikor Affleck a semmiből kap keresztkérdésekkel arról, mégis hogyan lehet szeretni valakit, akit sose láttunk és – az apával szemben – emlékeink sincsenek róla.
Casey Affleck, Anna Pniowsky Fotó: Gerhard Kassner / Berlinale 2019
Kétórás a film, annyinak is érződik, de a lassúság kifizetődik a végére, mert olyan meghitt közelségbe hozza apát és lányát a nézővel, hogy a legapróbb fenyegetés is óriásira nő, és a torkába ugrasztja az ember – apa, lány és néző – szívét. Posztapokaliptikus mércével semmiség, ami a vásznon kibomlik, mégis borzongató élethalálharcként éljük meg. Kiváltképp a film lezárása erős: az ígéret, hogy soha többé nem érezhetik magukat biztonságban. Hogy minden optimizmusuk a menedékről, a más emberekkel kialakítható kapcsolatról, illúzió volt csupán. És hogy már nem az apa vigyáz a lányára, hanem ketten egymásra: egy sosemvolt gyerekkor foszlik semmivé a szemünk előtt, amit lenyűgöző érettséggel játszik el Affleck felfedezettje, a kiugróan tehetséges és még csak 12 éves Anna Pniowsky.
A fináléra megható női történetté válik a Light of My Life, amelyben az apa átadja a stafétát a lányának, és hagyja, hogy az maga alakítsa a sorsát és mesélje a saját történetét. #metoo-tól függetlenül erős, és nem tolakodóan feminista Affleck filmje, amit szerencsére nem temetett maga alá a színész zaklatási botránya. Bár az előképek árnyékából nem tud kilépni, bemutatkozásnak több mint ígéretes a megtévesztően giccses című, valójában szikár, kellemesen lassú sodrású Light of My Life.
