Legjobb tudomásom szerint
Szinte a semmiből érkezett az elmúlt évek legjobb magyar filmje. A Legjobb tudomásom szerint két elsőfilmes tűpontos munkája, amely elismerésre méltó érzékenységgel mutatja be egy szexuális zaklatás következtében megbomló párkapcsolat minden dilemmáját, miközben mérhetetlen feszültséget csomóz a gyomrunkba.
Lőrincz Nándor és Nagy Bálint nevét eddig csak a szűk szakma ismerhette, de ez most megváltozik: első filmjük legalább annyira hatásos bemutatkozás, mint annak idején Gigor Attila A nyomozó vagy Reisz Gábor generációs mozivá érő VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlanja volt. Első filmjük olyan, mintha egy érett rendező sokadik alkotása lenne, amelyben kicsúcsosodnak a tapasztalatai, beér a világképe, és helyükre kerülnek a dramaturgiai hibákból levont tanulságok. A Legjobb tudomásom szerint olyan hűvös precizitással dolgozik, ami Hanekét idézi (elsősorban a Rejtélyt), komplex erkölcsi dilemmákat és kételyeket vázol, mint Farhadi, az iráni mozi aktuális sztárrendezője.
Már a történet magva sem szokványos, hiszen két, önmagában is meglehetősen súlyos és bonyolult kérdéskört, az örökbefogadás procedúráját és a nemi erőszak traumáját pakolja egymás mellé. Nóra (Hámori Gabriella) és Dénes (Bodolai Balázs) rutinszerűvé vált házasságába hozna változást az újszülött. Egy ünneplős kocsmázás, majd az azt követő veszekedés után azonban szétválnak. Nórát az éjszaka megerőszakolják, és ez a trauma úgy elmélyíti a kapcsolatukon végigfutó repedéseket, hogy a hatásai beláthatatlan következményekig gyűrűznek.
Alapvető értéke a mélységes mély empátiája
A Legjobb tudomásom szerint alapvető értéke a mélységes mély empátiája. Empatikus az áldozattal, aki először beszélni sem bír a történtekről, magába gubózik, kihagy részleteket, talán azért is, mert vannak homályos foltjai az éjszakának. Empatikus a férjjel is, akinek mindenben támogatnia kellene a feleségét, de nem képes türelemmel, megértéssel fordulni hozzá, mert kételyek merülnek fel benne a szavahihetőségével kapcsolatban. És még a feltételezett elkövető sem egydimenziós rosszakaróként kerül elénk: a Legjobb tudomásom szerint mindenkiről bonyolult pszichológiai portrét fest, amiben az illető felmutathatja a maga igazságát.
A film dramaturgiai trükkje az, hogy nem a kézenfekvő megoldást választja, és nem a nő szemszögéből látjuk kibomlani az eseményeket, hanem a férfiéból, akinek perspektívája erősen korlátozott. Tudásában is, hiszen ő nem látta, mi történt pontosan, és érzelmileg is, hiszen képtelen pontosan átérezni, min megy keresztül a felesége. Rajta keresztül érthetjük meg leginkább, amit a film kommunikálni szeretne, ami pedig épp az, hogy mennyire nem tudunk kommunikálni egymással, se egyéni, se társadalmi szinten.
Bodolai Balázs
Lenyűgöző pontossággal vezet végig a film azon, mit élhet át egy nemi erőszak áldozata, aki megpróbálja hivatali útra terelni az őt ért sérelmet. Nem történnek vele eget rengető szemétségek, amik egy hollywoodi filmben a dramaturgiai fokozás végett egymásra halmozódnának: nem csámcsognak kéjesen rendőrök az erőszak részletein, nem bántják még pluszban fizikailag, nem alázzák meg a barátai. Csak épp közönyösek vele szemben: bejelentését rutinszerűen veszik fel, a rendőr csak a munkaidő végét várja, akitől meg kérdezni lehetne, az unottan trécsel a folyosón és elhessenti a kétségbeesett férjet. Az áldozatot csak úgy mellékesen hibáztató, közönyös procedúra közben pedig húsba maróan fájdalmassá válik annak a biztonságos, bizalmas térnek a hiánya, aminek hozzáférhetőnek kellene lennie a hivatali úton minden áldozat számára.
Ebből a filmből talán egy kicsit jobban érthetővé, átélhetővé válik, miért olyan pusztítóan fájdalmas, ha nem hisznek az áldozatnak, és ha nem létezik az a hivatali védőháló, amihez ilyen esetben biztonsággal fordulni lehetne. Mintha ebben a kifáradt, ingerültséggel teli társadalomból kiveszett volna az empátia, mert arra már az átgürizett, átidegeskedett életek során senkinek se maradt energiája.
Hámori Gabriella
És miközben egy thriller feszültségével fejti fel egy párkapcsolat szétzuhanásának történetét – hiszen az már szinte noirba hajló, ahogy a férj éjjelente megpróbálja felderíteni az elkövetőt –, megejtően pontos képet rajzol a magyar társadalomról, a felső-középosztálytól a multik világán át a hajléktalanokig. Talán épp Reisz Gábor debütfilmje, a VAN óta nem sűrűsödött ennyi aha-élmény magyar filmben: a haverok, akik nem tudják elviselni, ha a kocsmában nem iszol alkoholt, az apró, amit a földre dobál a kólagép, a videó, ami nem indul el, amikor kéne, a telefon, amiben sosem hallani a másikat. Az pedig már tényleg a film sokadik erénye, hogy a cselekményt színező apró részletekből nem csupán a hétköznapjainkra ráismertető realizmust épít, hanem szimbolikussá is emeli azokat – hiszen nem véletlen, hogy a kommunikációképtelen főhőst senki se hallja a vonal túlvégén, és talán az se, hogy minden diszfunkcionálissá válik körülötte. Ráadásul még a házaspár szakmáját – egy közvélemény-kutatással foglalkozó cégnél dolgoznak – is arra használja a film, hogy elmélyítse a nemi szerepfelfogásokról, párkapcsolati dinamikákról indított diskurzusát.
Bodolai Balázs és Hámori Gbriella
A Legjobb tudomásom szerintnek ráadásul humora is van, ami a legmeglepőbb pillanatokban tör elő, és ezért leggyakrabban az élete egyik legjobb alakítását nyújtó Fenyő Iván felel a kicsit otromba, de jó szándékú ügyvédhaverként. De mások is karrierjük definitív alakítását nyújtják, így Hámori Gabriella, aki a nemi erőszak feldolgozásának minden stációját az elutasítástól az online #metoo-ig úgy játssza el, hogy abból az érzelmek legszélesebb skálája tárul elénk. Menszátor Héresz Attila mint a feltételezett elkövető egyszerre brutálisan fenyegető, kisszerűen patetikus és felháborítóan visszataszító, a legjobb epizódszereplő mégis Máhr Ágnes az örökbeadó alapítvány ügyintézőjeként: nála magyarabb karaktert ritkán látni a vásznon. De említhetnénk Jakab Julit a főhősre nyomuló gyakornok vagy Gáspár Tibort a szenvtelen nyomozó szerepében – mind üde színfoltjai egy már amúgy is sokszínű filmnek.
Az SzFE-n forgatókönyvíróként végzett Lőrincz Nándor és az operatőrként diplomázott Nagy Bálint alkotópárosa minden elismerést megérdemel: első filmjük nem csupán fontos témát dolgoz fel releváns módon, de esztétikailag is jól kimunkált, a lassú sodrású képek szinte észrevétlenül vonnak, börtönöznek be a történetbe, a forgatókönyv pedig különösen okos, kerüli a nyilvánvaló dramaturgiai buktatókat. Egyértelműen a Legjobb tudomásom szerint az elmúlt évek legjobb magyar filmje.
A film az NFI Inkubátor Programjában készült.
