A jelenés
Xavier Giannolli vallási krimijében a legnagyobb kérdések után kutat, de szerencsére hátrahagyja A Da Vinci-kód ponyvalogikáját. Vincent Lindon gyűrött arca maga a megtestesült kétely, a titokzatos tekintetű Galatéa Bellugi pedig nagy felfedezés.
Ha első blikkre csak annyit észlelünk A jelenésből, hogy egy ateista fotográfus nekigyürkőzik egy vallásos rejtélynek, hogy hosszúra nyúló, kacskaringós nyomozás során bizonyítsa, tényleg a Szűz Mária jelent-e meg annak a francia kamaszlánynak, akinek a híre még a Vatikán fülébe is eljutott, nos, akkor lehet, hogy csak szkeptikusan ingatjuk a fejünket. Ingatjuk, hiszen Dan Brownból egy is bőven elég, sőt, tizenpár évvel A Da Vinci-kód után már sok is. Brown kétségkívül sikeres stiklije ma már rég kifulladt, ezt a Hollywoodban gyártott adaptációi bizonyítják a legjobban: a vallástudós Langdon kalandjaiban már nem a szokottnál eggyel izgalmasabban megcsavart ponyvát, hanem az összefüggés nélkül egymásra hányt művészettörténeti blődlit látja még az is, aki első olvasásra élvezettel siklott végig a szerző humbug-vasútján.
Jó hír a Dan Brown-szkeptikusoknak, hogy A jelenés francia rendezője, Xavier Giannolli mintha épp ezeket a berögződéseinket akarná kiirtani. Lassú égésű, fajsúlyos egzisztenciális és vallási kérdéseket feszegető krimit rendezett a háborús fotográfus történetéből, akit felkér a Vatikán, hogy a munkájából fakadó kételyekkel felvértezve álljon a kanonizációs bizottság élére, amely azt szeretné eldönteni, van-e igazságalapja a 15 éves lány látomásainak, aki köré Franciaország déli részében már kisebb kultusz és virágzó turistaparadicsom épült.
Ha Colombóra hallgatunk, a krimi nem más, mint a gyilkos biztos kezű megtalálása, de ha Sherlock Holmesra, akkor már egy gondolkodásmód, a dedukció módszerének következetes alkalmazása. Ha pedig egy vallási krimiben járunk, még ennél is tovább mehetünk, hiszen egy olyan krimi, amely azt fejtegeti, kideríthető-e, hogy egy lánynak tényleg megjelent-e Szűz Mária, lehet-e bizonyítékot találni akár a látomás hitelességére, akár a csalás tényére, az valahol magáról a krimiről szól, és a megismerhetőség határait feszegeti. Azt, hogy mit fogadunk el igaznak, mitől hagyjuk magunkat meggyőzni, mennyi ebben a személyes faktor, a magunkkal hurcolt múlt, a traumákból fakadó fogékonyság, vagy éppen az emberek közti kölcsönös szimpátia. És persze azt is, számít-e, hogy tényleg történt valami, ha olyan tökéletesen tudják szimulálni a csodát, hogy az százak, ezrek életét megérinti.
Ez már alapból szimpatikus vállalás, amit Giannolli azzal fokoz, hogy a gyűrött arcú Vincent Lindonra osztja a főszerepet, akinek a barázdáiban ott van az a keserűség, a világból való végletes kiábrándulás, amelyet az a tudósító érezhet, aki nemcsak a 21. század idegőrlő háborús konfliktusait látta, de a legjobb barátját is, ahogy tőle két méterre felrobbant. Ez a felállás hollywoodiasan szimmetrikus, mégis jól működik: egyik oldalon az érett, tapasztalt ateista, a másikon a helyét kereső, Szűz Máriától váratlanul megérintett lány, aki gyerekotthonból vándorolt pótszülőkhöz, de amikor látomása támadt a hegyoldalon, megváltoztatta az életét, beállt az apácákhoz, és minden napját az imádkozásnak és mások megsegítésének szenteli.
Ha Vincent Lindon a legjobb biztos választás, Galatéa Bellugi a film nagy felfedezése: átszellemült arca feloldhatatlan enigma. Nem megismerhetetlen rejtélyként, sokkal inkább titkokkal teli kamaszként áll előttünk, akiben – vibráló tekintetében, tétova járásában – tényleg lapul valami megmagyarázhatatlanul felszabadult. Kettősük hivatott arra, hogy ismerkedésükkel lehorgonyozza a filmet érzelmileg, ahogy a kutató szellem és a megvilágosodott, de valamit bizonyára rejtegető lány formálni kezdi egymást. De Giannolli itt csúszik el először a két és fél órás filmjében, amikor ezt a kapcsolatot túl halovány kontúrokkal rajzolja meg, hogy aztán máshol is eltévessze az arányokat, és a csalódást keltő középszerbe kormányozza több mint ígéretesen indított filmjét.
Hiába szerkeszti rendezője egy regényíró igényességével a filmet (erre utal az is, hogy fejezetekre tagolták a filmet), mégsem fejti ki kellő alapossággal a húsba vágó kérdéseket. Az összegyűjtött motívumokat nem szervesíti elegánsan a történetbe: az újságíró Mayano poszt-traumatikus stresszét, hallásproblémáit hamar félresöpri, hogy később csak említés szintjén foglalkozzon velük. A vallási nyomozás rá gyakorolt hatását sem tudja plasztikusan megragadni, így a levegőben puffannak a mélyenszántónak tűnő, Mayano élete ürességére vonatkozó megjegyzések. Nemcsak a hívő kamasz, de a szkeptikus nyomozó lelkébe sem ásunk le kellő mélységben, hiába nyújtja túl a filmjét Giannolli annyira, hogy abból akár 20-30 percet is ki lehetne vágni.
Cserébe azért felrak jó pár érdekes gondolatot, ami lekötheti a nézőt a szentként tisztelt lányt egyszerre óvó és kihasználó, sorozatgyártott kegytárgyakká transzponáló papokról, a jelenésekről saját érdekei szerint döntő egyházról, amely, ha tehetné, talán egyiket sem hitelesítené, nehogy egy tévedés megingassa a tekintélyét. De legfőképp a lányról, aki csak sodródik a történésekkel, már saját sorsát sem tudja kontroll alatt tartani, de két kézzel kapaszkodik a csoda lehetőségébe, hogy ezzel másoknak, a gyógyulni vágyó embereknek jót tegyen.
Ezért is kár, hogy végül saját magával is ellentmondásba keveredik a film. Amikor úgy tűnik, a természetfeletti bebizonyíthatatlansága mellett teszi le a garast, hiszen a hit azért hit, hogy egyéni döntés eredményeként szülessen meg, nem pedig a biztos tudás felismeréseként, váratlanul keresztülhúzza addigi állításait. Giannollinak nem volt mersze kérdőjelet tenni a film végére, így ponttal zárta le a történetet. Pedig épp elég érdekes volt úgy is A jelenés, amíg csak arról szólt, hogyan kapja vissza egy kétkedő a hitét – Istenbe helyett az emberekben. Nem volt szükség arra a logikátlan plusz csavarra, ami sokkal inkább illene Dan Brown valamelyik kései, harmatos regényébe, mint ebbe a sokat ígérő, de abból végül keveset teljesítő filmbe.
A jelenés a Magyar Filmadatbázison
