Kafarnaum – A remény útja
Kafarnaum az a város, ahol a biblia szerint Jézus először gyógyított. Az a város, melynek lakóinak igazán szükségük lehetett a gyógyulásra, megtisztulásra.
Történetét tekintve igen szívszorító Nadine Labaki libanoni rendezőnő filmje. Nem véletlen hát, hogy a Kafarnaum – A remény útja az Oscar-díj egyik fő várományosa, a legjobb idegen nyelvű film kategóriában. Az eddig is számos fesztiválelismerést begyűjtő mű azonban csak távoli rokona Labaki 2007-es Karamelljének. Aki hasonló szórakozást vár ugyanis, az nagyon meg fog lepődni, bár az ország, a nyelv, a kultúra ugyanaz. A cannes-i filmfesztiválon a zsűri és az ökumenikus zsűri díját is elhozó alkotás ugyanis egy másik perspektívából festi meg Libanon arculatát.
Most ugyanis a hirtelen felnőtté váló gyerekek szemmagasságából figyelhetjük meg a libanoni perifériára szorult életeket. Láttunk már hasonlót nem egyszer, és tény, hogy mindahányszor megrendíti a nézőt a látvány, főleg, ha a befogadó egy úgymond jóléti állam plüssfoteljéből bámulja a mozivásznat. A neorealista irányzat múltba vesző történetei, a Fiúk a rács mögött vagy a Németország a nulladik évben is roppant erősek e tekintetben. No, és persze azóta is készültek hasonló miliőt bemutató filmek. Nem is feltétlenül kell India hozzá, bár 2017-ben az egyik ugyancsak ebben a kategóriában Oscar-esélyes Oroszlán gárdája azért igyekezett egy keleties ízzel megkönnyíteni a film fogyasztását. Igaz, hogy az Oroszlán már nem számított nagyon egyedinek, hiszen 2009-ben Danny Boyle rendező mondhatni már lelőtte a témát. Filmje, a Gettómilliomos pedig bár nem ebben a kategóriában indult, de elhozott a legjobb film és a legjobb rendezésen kívül még jó pár Oscart, hogy a Bafta- és Golden Globe-díjakat ne is említsem. De ha csak a nyers valóságot nézzük, azaz a mélyszegénység szülte állapotot, az ember embernek farkasát, akkor nem kell nagyon messzire mennünk, hiszen erre igencsak alkalmas terep található nem egy, akár Romániában is. Számos film bizonyítja ezt, de talán elég felelevenítenünk az Iszka utazását.
A színészként is ismert Nadine Labaki a most taglalandó legújabb filmjében is játszik. A színésznő ezúttal egy ügyvédet alakít. Bár mivel a történetet is maga írta (másokkal egyetemben), így a rendező inkább csak pár kifejező tekintet erejéig domborít. Meg kell hagyni, hogy azt emlékezetesen teszi. No, és persze nem is rajta van a hangsúly, hanem inkább a gyerekszereplőkön. Itt is leginkább a Zaint játszó Zain Al Rafeeán. A fiatal színész, bár némileg bajban vagyok, hogy nevezhetem-e így, egyedülálló hitelességgel „játssza” el a szüleivel és szakajtónyi testvérével együtt nyomorgó fiú szerepét. A dokumentarista film hagyományai ugyanis nem csak abban mutatkoznak meg itt, hogy nem cserélték le a gyerekszereplő nevét. Hanem inkább abban kulminálnak, hogy Zain Al Rafeea maga is sokat megélt szír menekült, aki nyolc éve koptatja Bejrút utcáit.
A gyerekekre oly jellemző furtonfurt felhorgadó igazságérzet a filmben szereplő Zainra fokozottan jellemző. Összeszorított fogai, ütésre emelkedő vézna karjai azt a gyermeki időszakot idézik, amikor a gyermek a hit folytán mintegy szuperhősi erők birtokosaként aposztrofálódik. Nem ismer félelmet. Főleg, ha a kisebbet kell védenie, nekimegy mindennek és mindenkinek. Ráadásul Zain daca a világgal szemben a realitással való ütközetek után nemhogy lanyhulna, hanem inkább mintha erősebbé válna. Így válik ösztönös haragja egyetemes váddá, mely egyediségében magában hordozza a többi hasonló sorsú gyerek melletti kiállást.
Érdekesség, hogy Nadine Labaki nem ítélkezik. Nem vonja egyértelműen felelősségre kor- és szülőtársait. Persze szavakkal nem mondja ki azt a közhelyet sem, hogy a filmben megtörtént borzalmakért a társadalom lenne a hibás. Nem a per kimenetele a fontos ebben a filmben, a lényeg a dolgok állásának bemutatása. Az, hogy egy 11 éves kislányt férjhez adnak egy meglett férfihez, ennek minden folyományával együtt, még Labaki szerint is védhető tett, mondhatni ez Libanonban társadalmi tradíció. Mint ahogy az is, hogy ezért a család egy férfi tagja késsel áll bosszút.
Bár látásmódját tekintve a rendező a realizmus felé irányul, Christopher Aoun operatőr igyekszik viszont a véres eseményeket nem megmutatni. Kamerája az utolsó pillanatban mindig elcsúszik a tragédiákról, mondhatni elfordulunk az eseményektől. A borzalmakat inkább a szemtanúkra állított fókusz meséli el. Ezen arcok beszédessége pedig megmozgatja a néző fantáziáját, így még az is megeshet, hogy durvább helyzeteket vizionálunk, amikor képzelőerőnk kiegészíti a jeleneteket. Ezek a technikai megoldások, az állandó veszélyt sugárzó környezet és Zain beszédes arca, tekintete mesélik el a történetet. Az, hogy teljesen hiteles karaktereket formálnak meg a színészek, a gyerekek anyját és apját alakító Kawsar Al Haddad és Fadi Yousef, vagy a Zainnak segédkezet nyújtó, papírok nélküli Yordanos Shiferaw, szinte mellékes.
A címválasztás sem véletlen. Kafarnaum az a város, ahol a biblia szerint Jézus először gyógyított. Az a város, melynek lakóinak igazán szükségük lehetett a gyógyulásra, megtisztulásra. Mellesleg a filmben megjelenített Bejrút igencsak hasonlít a most fellelhető Kafarnaum elhagyott romjaira. A különbség, hogy míg Kafarnaum elnéptelenedett, addig Bejrút az élhetetlen körülmények ellenére mondhatni pezseg. Lakói nagyrészt identitás nélkül bujkáló emberek, azaz rendezetlen körülményű tömegek. Ezt mutatja meg szívszorító közelségből Labaki filmjében Zainék története. A gyerek szerint ezért a sorsért a szülei, tehát a felnőttek a vétkesek, elsősorban azért, mert hagyták, hogy ő, testvérei és sorstársai megszülessenek. Labaki alkotása azonban nem vállalja fel az ítélkezést. Ugyanakkor mégiscsak olyan, akár egy nyugtalanító kiáltvány.
A Kafarnaum – A remény útja a Magyar Filmadatbázison
