Senki
A Senki filmként éppoly identitászavaros, mint főhőse, de ettől még többnyire jó szórakozás.
A John Wick-filmek kisebb akciómozi-reneszánszot indítottak el: megmutatták, hogy az egyre bombasztikusabb blockbusterek mellett van igény a kisebb léptékű, de annál technikásabb darabokra is a műfajban. Maga az egyszerű B-kategóriás zúzásnak induló produkció is már egy teljes filmes univerzumot szült, a csapatból társrendező David Leitch az Atomszőkével srófolta feljebb az elvárásokat, a számos követőről (A könyvelő, A védelmező 1-2., Bosszúvágy, Upgrade – Javított verzió) már nem is beszélve. És várható volt az is, hogy az ötletgazda Derek Kolstad sem marad adós a szellemi utódokkal – amit a Senki esetében egészen szó szerint kell érteni.
A Senki ugyanis tulajdonképpen tényleg egy újabb John Wick-felvonás, annyi módosítással, hogy hősünk egy kertvárosi apuka álcája mögé bujtatja a bérgyilkos múltat: Hutch Mansell (Bob Odenkirk) ugyanis első látásra tipikus tutyimutyi családapa, akivel nem állnak szóba a gyerekei, akitől elhidegült a felesége és aki egy lúzer betörőtől sem tudja megvédeni szeretteit. Csakhogy fokozatosan kiderül, hogy Hutch a szuperkatona-életet cserélte a családiházas nyugalomra, és bizony egy ponton már belőle is kikívánkozik, hogy csak úgy rendet tegyen legalább néhány bunkózó maffiacsemete között.
Ugyan ezúttal hiányzik képregényes jellegű mitológia, de a spontán felhergelt orosz bűnszervezet, az alapötlet és dramaturgiai sarokpontok megszólalásig hasonlítanak. És itt lép be a klasszikus csapda, hogy egy ennyire sikeres koncepció már minimális módosításokkal is képes, ha nem is szétesni, de ellentmondásossá válni. A Senki ugyanis egyszerre vágyik egy szégyentelenül szórakoztató stílusparádé lenni és mindezt egy életközepi identitásválság drámájába ágyazni.
A John Wick ugyanis mindig is felvállalta, hogy bár nem a kikacsintások és negyedikfal-döntögetések mozija (ellentétben pl. a Deadpoollal), pontosan annyira kell komolyan venni, amennyire egy kutya miatt ámokfutásra induló ex-bérgyilkos sztoriját. A Senki ehhez képest a kertvárosi családapa emaszkulációját állítja szembe a benne szunnyadó vadállattal (ld. még a 2018-as Bosszúvágyat), és mindezt a kettős identitás között örlődéssel fűszerezi – miközben zúzás tekintetében pont olyan túltolt, mintha tényleg egy John Wick-zabigyerek lenne.
Persze ez utóbbinál kevesebbet nem is várnánk Ilya Naishullertől, aki számos videoklipben és a belsőnézetes Hardcore Henryben is tanúbizonyságát adta, hogy korunk egyik legtökösebb és legkreatívabb rendezője a műfajban. Ha az ő kezében van a gyeplő, és meg tudunk feledkezni minden másról, a Senki elsőrangú akciófilm: jellegzetes karakterek, ötletes gyilokparádé, technikás harcművészet, plasztikusan ábrázolt sérülések jellemzik.
De sajnos az eleve csak bruttó 90 perces játékidőt még így is inkább az egyhangú drámai közjátékok dominálják: Hutch múltjának feltárása elsősorban a forgatókönyvíró személye miatt, az ebből fakadó karakterdilemma pedig puszta abszurditása okán (nyilván mindenki a vérszomjas gyilkológépet akarja látni, és nem a példás családapát) nem sül el az alkotók tervei szerint. Egyszerűen a Senki egy percig sem tudja levetkőzni azt a benyomást, hogy az utóbbi évek említésre méltó akciófilmjeiből gyúrta össze egy mesterséges intelligencia: a főszereplő személyét A könyvelőből (Hutchnak ugyanis valóban ez a polgári foglalkozása), a fő konfliktust a John Wickből, a családapa-karakterdrámát a Bosszúvágyból, a finálé ipartelep-leszámolását és az eseménysort beindító igazságosztást pedig a Védelmező-mozikból meríti.
Persze még a lassan futószalagon érkező John Wick-folytatások között is megbecsülhetjük, hogy amikor egy-egy ilyen kisebb léptékű darab ellenpontozza az egyre megalománabb látványfilmeket, főleg, ha még egy-két emlékezetesebb pillanatra is futja tőle. De ha a mélyére nézünk, akkor főhőséhez méltóan egy olyan filmet találunk, amely számos identitás között vergődik, de valójában csak egy Senki.
