Interjú Kelecsényi Lászlóval
Kelecsényi László Balázs Béla-díjas író, filmtörténész eddigi életében számos kanyar akadt, de egy valami minden munkájában jelen volt: a mondatok. Pályáját filmtudós-jelöltként kezdte, ma az egyik legtermékenyebb magyar író. Nemrég jelent meg Bűnangyal című regénye, ennek apropóján ültünk le beszélgetni, de szó esett arról is, mi volt a Megáll az idő című nagysikerű film titka, melynek dramaturgja volt.
Kelecsényi László és Szabó B. Eszter Fotók: Gordon Eszter
Olvastam egy önnel készült interjúkötetet (Mohai V. Lajos: Stációk. Hosszú délutánok Kelecsényi Lászlóval), melyben, bár poénosan, szinte feleslegessé tette a kérdező szerepét.
Nagyon szeretek beszélni, beszélgetni, vitatkozni, sőt, előadni is.
Soha nem volt önben e tekintetben szégyenlősség?
Dehogynem. Ezeket az iskola falai közti szorongás táplálta, később az egyetemi vizsgák, aztán szépen lassan kidolgoztam magamból. A hetvenes években vállalkoztam filmes bevezető előadások tartására az Egyetemi Színpadon, amire eleinte jelentős lámpalázzal készültem. Mi az, hogy! Azt is elárulom, hogy az első néhány alkalommal a Belvárosi kávéházban egy gyorsítót is bedobtam. A húszas éveim elejéről beszélünk.
Végül mi lendítette át a lámpalázon? Úgy sejtem, nem az alkohol.
Amikor kiálltam négyszáz ember elé, hirtelen megéreztem a közönség figyelmét, szeretetét. Rengeteg színész nyilatkozza, hogy előadás közben energiát kap a nézőtérről. Valahogy így tudnám ezt magam is megfogalmazni. Aztán később tanítottam különböző felsőfokú intézményekben, vasárnaponként élő műsort vezettem a Bartók Rádióban, illetve számtalan területen helyt kellett állnom, élőszóval, ahol már nem volt helye az idegeskedésnek. A mai napig folyamatosan fel-felkérnek nyilvános szereplésekre. Ha Latinovits Zoltán, Krúdy Gyula, Karády Katalin vagy Ottlik Géza a téma, mindig megtalálnak.
Jókor kell jó helyen lenni, ügyesen kell barátkozni, de azt hiszem, mindig is magányos farkas voltam
Ők szimbolikusan a barátai is?
Hogyne. Sajnos már múlt időben kell beszéljek erről, hiszen például a Krúdy-sorozat elakadt, Ottlikról pedig mindent elmondtam, amit akartam, a Karádyval és Latinovitscsal kapcsolatos munkáim is nagyjából lezáródtak.
A mai napig táplálkozik az említett művészek munkáiból?
Igen. Ottlikkal találkoztam is, mert a filmgyár stúdióvezetője elvitt hozzá. Nagy élmény volt egy élő klasszikust látni. Nemeskürty István azért is tartotta fontosnak, hogy lássak egy vérbeli írót, mert ekkor már tudta rólam, hogy filmtanulmányokat írok, és sejtette, hogy valójában írónak készülök.
Milyen volt Ottlikkal a találkozás?
Nem sokat szakmáztunk. Fürdőköpenyben köszöntött délután kettőkor, hiszen akkor ébredt, és úgy festett, mint egy sportoló, akit a rajt előtt kispadra ültettek. Izgett-mozgott, túlmozgásos figura volt. Később küldözgettem neki az éppen megjelenő könyveimből, ő képeslapokkal felelt, melyek a Lukács uszodát ábrázolták. Nem véletlenül: ott kezdődik az Iskola a határon. Nem voltam katona egy napig sem, mégis magával ragadott a regény, mert nem a katonai nevelésről szól, nem arról, hogyan faragnak engedelmes parancsteljesítőket a gyerekemberekből. Sokkal inkább az emlékezés mechanizmusáról, ahogy Ottlik írja egy szép fotóhasonlattal, hogy évek, évtizedek múlva is lehet nagyításokat csinálni, mert megvannak a negatívok.
Ön viszont nem regényíróként kezdte pályáját.
Valóban, csak jóval később lettem igazából író – ha ezt így kijelenthetem magamról. Filmtanulmányokkal, cikkekkel, valamint ismeretterjesztő könyvekkel kezdtem. Most lényegében már csak szépirodalmat publikálok, nemrég jelent meg a Bűnangyal című könyvem.
Mit takar a cím?
Ez egy valós alapokra épülő, ám mégis fikciós történet. Sokat hazudozom benne. A fő problematikája az, hogy ha találkozik egymással a magas kultúra és az underground, vajon összeférnek-e?
Az irányzatok vagy a képviselői?
A képviselői. Vagyis mi történik, amikor egy drámaíró összejön egy pályakezdő énekesnővel, aki a mélyszegénységből érkezik, alkohol és drogproblémákkal megspékelve. A kérdés: mit tudnak adni egymásnak – szellemileg. Bele tudnak-e építeni a másikba bizonyos dolgokat magukból?
És milyen válaszra jutott?
Kudarc. Nem férnek össze.
Nem fejtette ki, miért ez a címe…
Két radikálisan ellentétes fogalomból áll a cím. A bűnösnek tetsző dolgokat az énekesnő képviseli, ahogy az angyalit is ő, azzal, hogy ígér valamit, ha nem is megváltást, csak sorsfordító pillanatokat, a negativitásban rejlő, mégis jót művelő erőt. Persze nem teljesíti be az ígéreteit. Áthalad a férfi életén, fölrázza, kilendíti a tespedtségből. Már 2017-ben befejeztem a kéziratot, de csak mostanra találtam kiadót. Még az is megfordult a fejemben, hogy álnéven jelentetem meg.
Miért?
Egy kicsit dacból. Kitaláltam egy skandináv úriembert, életrajzot is koholtam hozzá. Amikor írni kezdtem a regényt, abban az évben rengeteg írásom jelent meg. Be is szóltak nekem, hogy ez sok egyszerre. Egyébként sem akartam, hogy bizonyos irodalmi körök tisztában legyenek a könyv szerzőjével. Azt nem mondom, hogy a posztmodernek közé szerettem volna kerülni, ugyanakkor jól esett volna az elismerésük. Korábban is volt olyan könyvem (Egy híján húsz), ami egyértelműen posztmodern szerkezetű, ahogy ez is az: a két részben három egymást felülíró, túlbeszélő főszereplő van. Jó lett volna, ha észreveszik, felfigyelnek rá. Végül letettem arról, hogy bekerüljek az ő kánonjukba, így megmaradt a szerző nevénél a sajátom. Nem fog a macska egyszerre kinn és benn egeret, ahogy a költő írja.
Miért mondott le róla?
Vastag falakba ütköztem. Jókor kell jó helyen lenni, ügyesen kell barátkozni, de azt hiszem, mindig is magányos farkas voltam.
Segíteni csak annak lehet, aki akarja, hogy segítsenek rajta
Akart egyáltalán csapathoz tartozni?
Fiatalabb éveimben jó lett volna, később már nem akartam olyan csapathoz tartozni, amely elfogadott volna tagjának. Woody Allen híres mondása ez. Tartoztam az Írószövetséghez, végül kiléptem, mert nem értettem egyet bizonyos dolgokkal. Átléptünk a Szépírókhoz, ahonnét jó pár év után szintén távoztam. Hosszú történet, egy másik interjú tárgya lehetne. A fránya politika mindenhová beteszi a lábát. Pedig mindkét oldalon vannak barátaim. Próbálok a vékony választóvonalakon egyensúlyozni. Nem mindig sikerül.
Még most sem világos, hogy miért nem férhetnek meg az underground és a magas kultúra képviselői egymás mellett?
Ez a regényi fikció része, ugyanakkor tény, hogy nem hiszek az ilyen jellegű, megváltó találkozásokban. Segíteni csak annak lehet, aki akarja, hogy segítsenek rajta. A regény hősnője egy elveszett, fékezhetetlen lélek, az író pedig megperzselődik mellette. A vége igazán posztmodern, a mindentudó harmadik elbeszélő elmondja a három főszereplő harminc évvel későbbi sorsát, mégpedig háromféle lehetőséget kínálva: pozitív végkifejletet, középszerűt, s egy tragikusat. Vagyis összesen kilenc befejezés van, az olvasó eldöntheti, hogyan zárja le a történetet.
Ön nem tudott dönteni?
Nyitva akartam hagyni, ahogy Mikszáth tette egy olvasó kérésére a Különös házasságban a koporsóban rejlő fabábbal. Így egyrészt benne maradtam a valóságban, másrészt el is tudtam rugaszkodni attól.
Ahogy Mikszáth, ön is hallgat az olvasóira?
Igen. Sőt, önkéntelenül befolyásolnak. Először mindig a feleségemnek olvasom fel az írásaimat, méghozzá reggelente. Így indul a napom, 365-ből 300-szor biztos. Most éppen nem olvasok és nem írok semmit, mert ebben a kánikulában megáll az agyam, dolgozik is bennem egy kis lelkiismeretfurdalás. Pedig mondhatni munkamániás vagyok, legalábbis sokan ezt mondják rám, s ez javarészt igaz.
És hallgat a feleségére?
Igen, szinte teljes mértékben.
Végigkísérte eddigi pályáját…
Egy különös pályát.
Hogyan indult?
Sokáig nem vettek fel nappali tagozatra az egyetemre, így hát több éven át dolgoztam, a MÁV-nál, fizikai munkásként, később irodista lettem. Ott különböző élmények értek, még a szerelem is rám talált. Aztán egy rövid jogi kari kitérő után bejutottam a bölcsészkarra, és az akkori hatások, mint a diákmozgalmak, megmozdulások, a filozófia szakhoz vezettek, így lettem filozófia-történelem-esztétika szakos.
Írói munkásságához adott valami pluszt, hogy korábban filozófiával foglalkozott?
Általános műveltséget mindenképp szereztem. Amikor filozófia szakra jártam, épp akkor volt kiátkozva Sartre és Camus, a két nagy egzisztencialista gondolkodó, így főként nyelvfilozófiát – többek között Wittgensteint – hallgattunk, mert az politikamentes volt. Abban nem volt politikai gyúanyag, nem lehetett belekötni. Egyébként remek előadásaink voltak (Zoltai Dénes, Almási Miklós, Fodor Géza, Király Jenő), de azt gondolom, a szak közvetlenül nem befolyásolta későbbi munkásságomat, ahogyan azt sem, hogy filmtörténész, majd író lettem.
Beszéljünk a filmekről. Régen moziőrült volt. Mi a helyzet manapság?
A moziőrület ma is bennem van, viszont képernyőn nézem a filmeket, és főként a saját letöltéseim és lemezeim közül válogatok. Kevesebbet járok moziba, mondhatni már sajtóvetítésekre is alig megyek. Úgy harminc évig moziőrült voltam, diákkoromtól számos alkalommal az iskola helyett is inkább a moziban lógtunk. A filmeket, amiket láttam, feljegyeztem, osztályoztam is őket, mint a suliban.
Egyfajta otthona, mentsvára volt abban az időben a mozi?
Igen, egyedül ott éreztem magam szabadnak. Csonka családban álmodoztam, nevelődtem, és persze tudást szedtem fel. Érzelmi és értelmi tudást is. Ma – meglátásom szerint – nem születnek olyan remekművek, mint annak idején. Mint a Jancsó-filmek, vagy Kósa Ferenc Tízezer nap című műve, vagy Gaál István Sodrásban című alkotása. Ma már nincsenek ilyen mindent átfogó, szignifikáns alkotások, bár sok jó szórakoztató mű születik. Filmgyártásunknak nemrég volt egy rózsaszín-korszaka, a Vajna-időszakra gondolok. Ám ekkor is készültek remekművek: hadd emeljek ki néhányat. Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjét, vagy az Aurora Borealist, mely Mészáros Márta filmje, és szintén mestermű. Kedveltem az Üvegtigriseket is, mind a hármat. Most nevetni fog: nemzetközi porondon örök kedvenceim, az Igazából szerelem, a Sztárom a párom, meg a Micsoda nő. Ezeket folyton visszanézem, sokszor csak odatekerek a kedvenc jeleneteimhez.
Amikor bekerültem Bereményi Géza és Gothár Péter mellé, a főtörténet már készen volt
Mi fogja meg egy filmben? Mitől jó egy film, ha a filmtudósi énjét kérdezem?
Fontos, hogy a történet magával vigyen, de persze a szerkezetre is figyelek. Nem mellékesek a színészek, a franciákért odavagyok, Belmondo, Delon, Trintignant, elfogultan nézek rájuk. Na és Julia Roberts pillantása…
Ön is részt vett alkotói folyamatban, hiszen Gothár Péter Megáll az idő című filmjének dramaturgja volt. Vannak olyan kulisszatitkok, amelyeket most felfedne?
Amikor bekerültem Bereményi Géza és Gothár Péter mellé, akkor már a főtörténet készen volt, vagyis egy majdnem végleges forgatókönyvet kaptam. Jó hangulatú munka volt, pedig akadtak érdekes történések. Például forgatás közben feljelentették a filmet, hogy szovjet tankok mentek a háttérben Budán… A spion buta volt, ám nekem kellett igazoló jelentést írnom, hogy nincsenek tankok, csak a felhasznált 1956-os híradórészletekben. Ennek a filmsikernek valójában az volt a titka, hogy mi, az alkotói (Bereményi, Gothár, Koltai Lajos) egyidősek voltunk, és hasonlóképpen gondolkodtunk a világról. A film később felsejlő igazsága, hogy már 1963 táján tudni lehetett: a szocializmus menthetetlen. Ezt sugallta a mű. Az nem merült fel, hogy betiltsák, de voltak jelenetek, amelyeket kifogásoltak. Például, amikor a munkáskáder igazgató, akit Szabó Lajos játszott, nem tudta rendesen kimondani a fasiszta szót. Gothár egyébként nem vette ki a filmből.
Volt még problémás jelenet?
Amikor lekerül egy fotó a falról, melyen Lenin látható, és rátaposnak. Gothár rámondta, hogy ő bizony Shakespeare… Inkább elhitték neki.
Ha filmet csinálhatna, kiket válogatna maga mellé az alkotói csapatba, és milyen jellegű film lenne?
Nem film lenne, hanem színdarab. Az elmúlt évek során több darabot írtam, némelyiket elő is adták, igaz, csak felolvasó színházi körülmények között. Többségük életrajzi játék, Karády, Tolnay Klári, Páger Antal, Édith Piaf, Dalida sorsát mesélik újra. Írtam egy történelmi drámát is, Árpád-házi Szent Erzsébetről. Ez valószínűleg a jövő évadban színre is kerül.
Azt mondja, jelenleg nem ír, mert kánikula van. Mi lesz, ha eljön a lehűlés?
Azt hiszem, ideje lesz újra felvenni az elejtett szálakat, gombolyítani a történeteket. Belefogtam egy családregénybe, de leálltam vele, talán nem végleg. Van egy jobb tervem, megírni a Filmszextétika ellenkönyvét, a szerelmes filmek mozikrónikáját. Dolgoznom kell a harmadik gyűjteményes drámakötetem szerkesztésén. A szerelem máshol van címen 2023-ban jelenne meg. De most még tűz a nap, és indulok nyaralni, hová máshová, mint Szigligetre.
