Interjú Herendi Gáborral
Herendi Gábor Balázs Béla-díjas filmrendező nevéhez olyan játékfilmeket kötünk, mint a Valami Amerika trilógia, a Magyar vándor, a Kincsem…, és idén ősszel mutatják be a Toxikoma című művét, amellyel a szemfüles filmkedvelők már találkozhattak.
Fotók: Gordon Eszter
Belépve a rendező irodájába rögtön egy ismerős „elem” fogad bennünket, a Valami Amerika film egyik jelmeze, az ikonikus kék majom… Mondhatjuk, hogy ez a második otthonod?
Igen, a filmes irodák egyébként is nagyon otthonosak, sok itt a relikvia, a kellék, amelyek filmekből maradtak. Az, hogy ezek a dolgok körülöttem vannak, jó emlékeket idéznek fel bennem. Egyébként már húsz éve ez a cégünk irodája, sok itt a megbeszélés, amikor pedig produkció van, akkor el sem lehet férni. Emberek nyüzsögnek az asztalok körül, mindenki teszi a dolgát… Illetve van egy csendesebb helyiség is, a vágószoba.
És ha már produkció, beszéljünk a legutóbbi munkádról, a Toxikoma című filmről, amelynek bemutatója szeptember másodikán lesz, ugyanakkor néhány helyen – fesztiválon – már lehetett látni. Meddig követed egy filmed utóéletét?
Biztos minden rendező máshogy viszonyul ehhez, én nagyon szeretek részt venni a film marketing részében, miután kicsit az is a szakmám. Tehát vastagon benne vagyok a film hirdetésében, így ezen a téren is sok munka van, amíg moziba nem jut egy munkám. Utána pedig, a mozis indulásnál van két-három elég intenzív hét, amikor útnak indulunk, és az ország különböző pontjaira visszük a filmet, közönségtalálkozókat tartunk. Ez mind hozzátartozik a promócióhoz, miközben persze olvasom a kritikákat is. Olyan sok munka van egy filmmel, és aztán olyan gyorsan elillan a dolog; régen jóval tovább műsoron maradtak, most viszont néhány hét és már jönnek is az újabbak. Ki kell tehát használni ezt a kis időt, próbálom intenzíven megélni, ilyenkor mással nem is nagyon foglalkozom.
Milyen az eddigi fogadtatás?
Nem gondoltam volna, hogy ennyire jól fogadják majd, negatív kritikát szinte nem is olvastam. Mindenki kiemeli, hogy milyen jók a színészek.
Mennyire nagy kockázat a színészválogatás? Gondolok itt például a Kincsemre, ahol nem mindenki Nagy Ervint akarta…
Ez a legnagyobb kockázat, de én semmi másra nem figyelek csak arra, hogy a legjobb színészt válasszam. És emellett, ha jó a forgatókönyv, akkor már nehéz elrontani a filmet. Ebben a kettőben nagyon hiszek, és a castingra eleve olyan színészeket hívok, akikről azt gondolom, tehetségesek, de muszáj kideríteni, hogy illik-e rájuk az adott karakter, vagy ha férfi-nő szituáció van, akkor működik-e köztük a kémia. Tehát egy castingon nem azt mérem fel, hogy valóban tehetségesek-e a színészek.
Ha már casting, úgy hallottam, a film főszereplője, Molnár Áron nem a legjobb a casting helyzetekben. Miért esett mégis rá a választás?
Ez így igaz, nem minden színész szereti a castinghelyzetet, én is csak egy szükséges rossznak tartom, és az Áron valóban gyenge az ilyen szituációkban, nekem ezt ügyesen bele kellett kalkulálnom, megnéztem például színpadon is, illetve, igaz, hogy nem teljesített jól, még így is ő volt a legjobb erre a szerepre. Egy forgatáson még nagyon sokat gyúr a rendező, ha éppen annak érzi szükségét, de itt az első nap után be kellett látnom, hogy Áron nagyon érzi ezt a figurát, pedig elég széles skálát kell bejárnia mind lelkileg, mind színészileg, de végig lubickolt ebben a szerepben, remekül megbirkózott vele. Egyébként az egész csapatról elmondhatom: senkit le nem cserélnék!
Ahogy a Valami Amerika-filmben, itt is nagyon benne vagy történeti szinten…
Igen, 1999 és 2000-et írunk, ekkor választottam ki Szabó Győzőt a Valami Amerika egyik főszerepére. Ő ekkor színházban is játszott, ilyenkor a teátrumnak van prioritása, ami az egyeztetést illeti. A színház igazgatója mondta, hogy elengedi Győzőt, de menjen el rehabra, amit már három éve halogat. Én ott szembesültem azzal, hogy nagyon kemény heroinfüggő, kétségbe is estem. Győzővel volt egy hosszabb beszélgetésem, meggyőzött arról, hogy borzasztóan szeretné a filmet, nekem pedig nem volt más lehetőségem: felkerestem a pszichiáterét, Csernus Imrét – aki ekkor még nem volt ilyen ismert –, és megkérdeztem, van-e esély arra, hogy Győző a másfél-két hónapos rehabilitáció után forgatni tud majd napi tizenkét órákat. Csernus azt mondta, az életét mentjük meg vele, hiszen a rehab után lesz feladata, nem kallódik majd… Átszerveztük tehát az egész forgatást, felvettük azokat a jeleneteket, amelyekben nem volt Győző, és amikor kijöhetett, már csak az ő jelenetei voltak hátra. Ilyen módon kerültem én bele a Toxikoma történetébe.
Szerinted te milyen rendező vagy? Nem csupán szakmai, de emberi értelemben is kérdezem…
Azt gondolom, nagyon érzem a színészeimet, és tisztelem is őket. Hálás vagyok nekik, ha jól csinálják a dolgukat, és talán jól is tudom vezetgetni őket. Általában rövidebb mondatokkal terelgetem a játékukat, és a visszajelzések alapján szeretik, ahogy instruálom őket. Nagyon fontos, hogy jó hangulatban teljen a munka, képtelen vagyok feszültségben dolgozni, engem nem inspirál a feszült légkör, mert akarva-akaratlanul is azon agyalnék közben, hogy miért is van valójában feszültség, kinek van baja… és máris nem tudok a munkára koncentrálni.
Téged valahogy a bulvár is elkerül…
Igen, mert valószínűleg a rendezők nem olyan fontos emberek. A filmből nyilván a színészre emlékszik a közönség, nem mondom, hogy nem ismernek, de én azért nem ütöm meg a celeb kategóriát. Ha pedig ilyenfajta érdeklődést éreznék a másik oldalról, akkor is nemet mondanék. Jól érzem magam a bőrömben, és jó ez a fajta nyilvánosság. Szeretek megszólalni, de csak a filmjeimmel kapcsolatban, a magánéletről nem beszélek. Egyébként érzem is, hogy nem vagyok érdekes, és ezzel nincs is semmi baj. Azok az emberek érdekesek, akiket nap, mint nap látni a tévében: még egy nagyjátékfilm sem tud olyan népszerűséget hozni, mint egy napi tévésorozat, bár a Valami Amerikának tényleg nagyon nagy nézőszáma volt, és ahogy a közönség sokat látja őket, valahogy elkezdenek családtaggá válni, többet akarnak tudni róluk… Amikor filmet csinálok, kicsit többet szerepelek, aztán eltűnök.
Ha már szóba jött a Valami Amerika: elsőfilmes rendező hogyan tud ilyen nagy színészeket „szerezni”?
Akad olyan színész, aki megijed attól, hogy nem ismeri a rendezőt, és jaj, mi lesz ebből… Miközben van ennek egy profán magyarázata is: a színészek nem kapnak túl sok lehetőséget. Ebből élnek, így minden esélyt megragadnak. A forgatókönyv persze ad támpontot, azt lehet szeretni vagy nem szeretni, bár szerintem a színészek sokszor elvállalnak olyan forgatókönyvet is, ami nem biztos, hogy az ő világuk, mert ugye benne van a pakliban, hogy a rendező mégis jó filmet csinál belőle, tehát elsülhet jól is. Miközben pénzből élnek, ez a szakmájuk, és imádják, amit csinálnak.
Ilyen tekintetben nem is volt benned félelem?
Azért nem ment minden simán: Esztergályos Cecília például nem volt hajlandó elvállalni benne egy bizonyos szerepet, mivel nem tudta, ki vagyok. De akadt más idősebb színész, aki azért nem jött el a castingra, mert ha nem tudom, hogy ő mit tud, akkor menjek a búsba… Pedig ez nem arról szól, hogy felmérem a tehetséget, hanem arról, illik-e neki a szerep. De azért ennél sokkal földhözragadtabb dolgok is vannak, például amikor állatira szeretnék valakit egy szerepre, de nem lehet egyeztetni. Az kegyetlen. Amikor a Valami Amerika harmadik részét csináltuk, kész bűvészmutatványnak tartottam, hogy sikerült leforgatni úgy, hogy elég nagy nevek voltak benne, akiknek a nagy része közben sorozatozott.
Mitől lesz herendis egy film? Szerinted vannak ismérvei?
Azt mondják, felismerhető, és a kritika is megírta már, hogy kicsit amerikás filmeket csinálok, de azért nem gondolom, hogy ez így van. Az biztos, hogy fontos a látvány, a ritmus, a tempó, én erre mindig azt mondom, hogy a reklámfilmes iskola terelt ebbe az irányba, de azért ezt nehéz megítélni. Egyébként pont most gondolkoztam el azon, hogy a Toxikoma egészen más lett, mint a többi filmem, miközben ez is herendis. Talán nem baj, ha rajta van az ember kézjegye!
És mitől más ez?
Például, ha a műfaját nézzük. Bár vannak részek, ahol lehet nevetni, hiszen az élet olyan helyzeteket szül, ami megmosolyogtató, ugyanakkor ez nem vígjáték, hanem egy komolyabb hangvételű, nyers és bevállalós film. Szerintem nagyon nézhető, és a téma is súlyos.
És komoly dolgot képvisel…
Annak kifejezetten örülök, hogy jó üzenete van, és bízom benne, hogy sok fiatalt be tudunk rángatni a moziba. Sokkal többet kellene beszélni a függőségekről, a droghasználatról: pontosan tudom, hogy mennyire hétköznapi az, hogy a fiatalok rágyújtanak egy marihuánás cigarettára, és ez még semmi… Ez egy létező jelenség, de Zacheren kívül senki sem beszél erről… Örülnék, ha ez a film ilyen témájú beszélgetéseket is indukálna.
Misszió is ez?
Azt hiszem igen, noha az elsődleges cél nem ez volt, én nem egy drogellenes filmet akartam csinálni, hanem Győző sztoriját akartam vászonra vinni. Ennek egy pozitív hozadéka lehet a szóban forgó üzenet.
Említetted a reklámfilmes időszakodat. Szerinted mit adtak hozzá azok az évek a mostani nagyjátékfilm-rendezőhöz?
Borzasztó erős technikai és szakmai tudást. Jól érzem a filmezés technikai részét, illetve adott egy biztos dramaturgiai tudást is: ha harminc másodpercben el tudsz mesélni egy történetet, akkor a játékfilm – aminek már lehet rendes terjedelme – már-már könnyű. Sok olyan reklámfilmet csináltam, aminek volt története, és nagy kihívást jelentett, hogy ennyi idő alatt világossá tegyem a lényeget, a színészi gesztusokat is össze kellett zsugorítani. Amikor leforgattuk az első Valami Amerikát, szinte fellélegeztem, hogy kiélhettük azokat a színészi gesztusokat, pillanatokat, amiket korábban nem lehetett. Lubickoltam abban a másfél órában.
Ma is lubickolsz?
Ma is. Nagyon szeretem ezt csinálni, borzasztóan jó érzés ez a „karmesterség”, ami a rendező maga: logisztikai okok miatt nem kronológiai sorrendben vesszük fel a jeleneteket, ezért muszáj, hogy az én fejemben rendszer legyen, és ha a színész nem is tudja, hogy hol járunk a történetben, nekem muszáj képben lennem. Így pedig tudom instruálni a színészeket, és el tudom mondani, most körülbelül milyen lelkiállapotban vannak, milyen hőfokon égnek. Így ők is nagyobb biztonságban érzik magukat. Még snittlistát is írok…
Előfordult olyan, hogy mégis kicsúsztak a kezedből a dolgok?
Nem várt események mindig vannak, például soha nem felejtem el a Magyar vándor forgatásán, amikor harmincöt fokos melegben vastag bőrjelmezes jeleneteket vettünk fel, az álszakáll és álbajusz pedig folyamatosan leizzadt mindenkiről. Tudtam, nem lesz meg a napi penzumom, de ilyenkor az ember összeszedi magát és úrrá lesz ezeken a dolgokon.
Az igaz, hogy leforgatod a Bűnös várost, amiről évekkel ezelőtt még úgy beszéltél, mint Columbo a feleségéről?
Igen, de közben kedvet kaptam. Erről még nem igazán beszélhetek, de mivel nem nagyon jutok szóhoz mostanában filmileg, vagyis nem jutnak át a pályázataim… ezért úgy döntöttem, saját finanszírozásból leforgatom az egyébként húsz perces kisjátékfilmet, a Bűnös várost. Jópofa lesz…
