Interjú Cserhalmi Györggyel
Cserhalmi Györgyről, a Nemzet Színésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Balázs Béla-díjas színészről nehéz lenne felvezető szöveget írni, ehelyett inkább néhány filmcímet emelek ki: Dögkeselyű, A nagy generáció, Az ötödik pecsét, Mephisto, Oda az igazság. A sor kimeríthetetlen, akár a filmes, akár a színházi munkáit nézzük. A közelmúltban ismét forgatott, a Fésős András rendezte Kelj fel és járj című filmben láthatjuk hamarosan. Legutóbb pontosan egy éve, pontosan ezen a helyen, a Kálvin téren beszélgettünk.
Fotó: Gordon Eszter
Amikor tavaly beszélgettünk, elmesélte, hogy írni kezdett. Hogy halad?
Reggel hatkor elkezdem, és körülbelül ilyenkor, tizenegy körül fejezem be. Ha nagyon elkap valami és belelendülök, akkor napközben is írok. Mennyi belőle a jó? Nem tudom. Az eleje, amit már kifejezetten azzal a szándékkal írtam, hogy legyen is belőle valami, végül gyenge lett. A közepétől kezd alakulni, és mostanra egész jó. Aztán elképzelhető, hogy egy év múlva majd azt mondom, tévedtem.
Egyáltalán, mitől jó vagy rossz?
Ahol lendület van, ott érződik, hogy valami máshogyan, talán jobban működik. Szegő Andris barátom olykor belenéz, de nemrég Bereményi is óvatosan elkért tíz oldalt, de még nem adtam oda neki. Persze nem ellenőrizni, csak belepillantani. Nem törekszem semmilyen műfajra, de azt hiszem, naplószerű mese ez. Érdekes, ahogy elkezdek a gyerekkoromból helyszíneket előkaparni, például Révfülöpöt, egymás után bukkannak fel olyan szereplők, akiket már régen elfelejtettem, és akikhez jó vagy épp rossz emlék köt. Szinte életre kelnek: látom őket a verandán, veszekednek, vacsoráznak, aztán egyszer csak a nevük is beugrik, pedig sokan már akkor meghaltak közülük, amikor kilencéves kisgyerek voltam. Mindig figyelek arra, hogy ne én legyek a főszereplő.
Miért?
Mert ők érdekesebbek. Ettől függetlenül minden az én szemszögemből íródik. Tegnap például eszembe jutott a nagypapámról egy újabb történet, amikor a nőknek egyfolytában eltűnt a rúzsuk, de senki nem tudta, hová vesznek. Végül kiderült, Sándor bácsi a tettes, nagyapám bátyja, aki belegyúrta a rúzsokat a polentába, hogy horgászként fel tudja használni: a rúzsokkal színesebb, jobb illatú csalit készített. Sándor bácsi sánta volt, így a nagypapám segített neki a vödröket felhozni a tóról, tehát mindenki őt hibáztatta. Apró, pici történetek ezek, de összefűzhetőek. Az idő- és térhajlítás technikáját használom, de úgy látom, bonyodalmat írok, nem irodalmat.
Milyen érzés találkozni a gyerekkori történetekkel?
Érdekes, hogy hiába telt el ennyi idő, egy kis ráfújással eltűnik a por a sztorikról, melyeket eltakart. Mindegy, jó vagy rossz emlék – innen nézve ragyog az egész.
Vagyis a rossz is széppé válik?
A rossz dolgoknak többnyire jó a hozadéka.
Kiadók már jelentkeztek?
Igen, nem egy, nem kettő. De a napló a lányomnak készül, ő pedig azt kezd vele, amit akar. Ő dönt.
Mit tud elmondani írásban, amit színészként nem?
Az írás kényszerből jött, egész más, mint a színészet. Ez most az én történetem, a családomé, a barátaimé. A filmek, a színdarabok nem velem foglalkoztak; nem volt akkora szerencsém, hogy rólam szóljon a film, amiben játszom. (nevet)
Nem úgy, mint Bereményi Gézának, akiről idén jelent meg a Bereményi kalapja című film. Apropó, egy éve, amikor beszélgettünk, bőven a film megjelenése előtt, tőlem egyenesen Bereményihez ment, és egy kalapot vitt neki. Van összefüggés az ajándék kalap és a film között?
Emlékszem, lyukas volt a kalapja, így vittem neki egyet. A filmet sajnos még nem láttam, pedig kaptam rá meghívót, már Veszprémben és a fővárosban is bemutatták. Azt nem merem mondani, hogy próféta voltam ebben a kérdésben, azaz, hogy miattam a kalapos film.
Viszont próféta volt a háborúval kapcsolatban. Egy éve azt mondta nekem, háború lesz, és íme…
Amikor a világ szakértői elkezdenek egy helyen nyüzsögni, akkor tudni lehet, előbb vagy utóbb nagy felfordulás lesz. Sehova sem szabad szakértőket küldeni, mert akkora balhét csinálnak az aranyóráikkal, a drága szemüvegeikkel, és a két-három milliós öltönyükkel; jól megszakértik a világot, és olyan szar lesz, amilyennek ők látni akarják.
Néz híreket?
Hazudnék, ha azt mondanám, egyáltalán nem nézek. A háború izgatja az embert, és főleg bántja. Ilyen ez a huszonegyedik század: egyre hülyébbek vagyunk.
Éles váltás, térjünk vissza Önre: berobbant a hír, hogy visszatér a mozivászonra. Igaz?
Csak egy napot forgattam, a Kelj fel és járj című filmben. Ezt a történetet nekem írták még húsz évvel ezelőtt, kaptunk rá pénzt is, amit végül visszavontak, az sem derült ki, hogy miért. A mostani film rendezője egyfajta gesztusnak szánta felém. Rögtön igent mondtam, jókat nevettünk, hogy mi minden történt húsz év alatt. Egy túszmentő főnököt játszom, aki kioktatja a főszereplőt, és a maga modorával elmondja, hogyan kellene jobban csinálni a dolgokat. Jó élmény volt, odamentem, nagyon örültem a régi szakiknak. Lezajlott a forgatás, szerintem nem is lett rossz, megtapsoltak, és még pénzt is kaptam érte. Az egy rendben lévő délután volt.
Mit mérlegel, amikor felkérik egy szerepre és döntenie kell?
Mindenekelőtt van előttem egy irodalmi anyag, ami vagy megindítja a képi fantáziámat, vagy nem. Érdekel az is, ki valósítja meg, ki az operatőr, és persze az sem közömbös, kik a színészek. Mint mondják, egy jó szereposztás már félsiker. Ezek a legfőbb szempontok. Ugyanakkor előfordul, hogy mindebből semmi sem látszik, mégis elönt egy alapérzés, hogy jól is elsülhet. Ritkán találkozik az ember ilyennel, de úgy tízévente biztos.
Az nem túl sok…
Sőt, inkább húszévente. Nem könnyű jót írni. Régen nagyon szerettem például regényt olvasni, de egy ideje azt látom, a különböző írók ugyanazt írják. Hozzáteszem, van ma is sok színvonalas regény, de nekem úgy tűnik, már ugyanaz a halál, ugyanaz az anyuka, ugyanaz a menekülés, az erőszak. Mindegy, hogy az ókorban játszódik, vagy a jelenben. Viszont rendkívül jó történelmi, elemző könyveket olvasok.
Mit?
Most éppen Hatos Pálnak Az elátkozott köztársaság című művét. Megdöbbentem, hogy miként ferdítjük a valóságot, és hogy Hatos mennyire tisztába teszi a dolgokat. Gyönyörűen kirajzolódik a tollából egy korszak képe, ami nincs leöntve mindenféle romantikus szafttal. Megjelenik a valóság, ami szörnyű volt, de még így is szebb, mint egy eltorzított, kicicomázott kép. Érdekes dolgokat tudtam meg az első világháborút követő időszakról. Eszméletlen jó stílusa van a Hatosnak.
A könyvekről beszéltünk, mi a helyzet a filmekkel?
Ha kortárs mozit kell mondani, Török Ferenc filmjét emelném ki, az 1945-öt. Zseniális. A tévében egyébként főként sportot nézek, vívást például.
Köztudott, hogy sportos karakter, de kevesebben tudják, hogy vívó volt.
Ma is mozog a lábam, amikor nézem őket. Nemrég nagy megtiszteltetés ért, a VVSC felkért, hogy a versenyeken én adjam át a fiatal vívóknak az érmet. Nagyon örültem a felkérésnek, ősszel megyek.
Amerikai anzix, 1975 Rendező: Bódy Gábor
A saját filmjei közül melyiket emelné ki? Vagy ilyet nem illik kérdezni?
Nekem még mindig az Amerikai anzix az első. Úgy érzem, ott a rendező, Bódy Gábor eléggé megreformálta a filmnyelvet, ez volt erre az első nagyszabású kísérlet. Úgy éreztem, az alkotókkal együtt gondolkodunk a világról, s hogy volt mellettem még vagy tíz hasonszőrű ember, azt jelentette, nem vagyok egyedül. Abban az időszakban felemelő volt ezt érezni.
Nemrég színházban rendezett egy egyszereplős Esterházy-darabot, melynek hatalmas sikere lett. Miért vállalta?
Mert a növendékem, Péteri Lilla játssza, akivel már megcsináltuk ennek az egyszerűbb verzióját is a vizsgájára. Megkért, s rögtön igent mondtam. Közel áll hozzám az osztályom. Székely Gábor figyelmeztetett, hogy bele fogok szeretni a csapatomba. Így is történt.
Saját magát látja bennük?
Hogyne. Tizenegyen végeztek, én lettem a tizenkettedik. Nagyon meglepett, mennyi problémával küzdenek már ilyen fiatalon. Én nem emlékszem, hogy már a húszas éveimben ennyi rosszat tapasztaltam volna. Nem ért ennyi baj és bánat. Rettenetes bonyodalmakon vannak ők túl, de fel vannak vértezve arra, hogy önvédelemből eltakarják mindezt, hogy megpróbáljanak valami hibátlant hazudni az életükről, hogy ne legyenek kiszolgáltatottak. Van egy jó mondat, amit talán Tarr Béla hozott be az országba: nem tanítani, hanem felszabadítani. Valahogy így voltam velük.
Cserhalmi György és Jancsó Miklós az Oda az igazság című film forgatásán Fotó: Gordon Eszter
Önt ki szabadította fel?
Én saját magamat. Akkor még nem volt ehhez hasonló tanári attitűd, mint amit ma képviselünk.
Még arról meséljen, hogy telnek a napjai.
Elég jól. Remekül vagyok: ha kell, süt a nap, ha kell, esik az eső – de az sem baj. Őszintén szólva mindig erre vágytam: legyen egy nyugodt, polgári életem. Gondolom ez ellentmond a leggyakrabban rám sütött eposzi jelzőnek: „forradalmi alkat”. Tegnap este például néhány barátommal kint ültünk egy teraszon és beszélgettünk, nevettünk magunkon, megállapítottuk, hogy egy teljes embert össze tudnánk rakni azokból a részeinkből, amiket az orvosok kicseréltek bennünk. Mégis jó hangulat volt. Kétnaponta főzök. Szeretek főzni – csak senki ne szóljon bele. Jólesik reggelente lejönni és itt a sarkon meginni egy kávét. Tehát jók a napjaim, csak sajnos nagyon rövidek…
