Hasadék
Krasznahorkai Balázs első nagyjátékfilmje, a Hasadék erdélyi helyszínt kapott, a Máramarosban játszódó történet homályos, ködös, mint a környék hegyei: a táj és a film narratívája alapvető egységet képez. Lebilincselő az az érzékenység, amellyel Krasznahorkai és az operatőr, Réder György dolgozik.
A rendezőt nyilvánvalóan elvarázsolta a vidék, azonban nem idealizált környezetet fest, hanem egy pompájában sértetlen, vad és emiatt veszélyes teret. A természet kiszámíthatatlansága állandó kísérője a filmnek: föltámad a szél, elered az eső, mindez a legváratlanabb pillanatokban történetik (nem a szereplők belső világának kivetítéseként vagy a cselekményt befolyásoló tényezőként). Itt a táj külön szereplő, és talán az egyik legfontosabb, erejének hangsúlyozásához csak kis mértékben tesz hozzá a budapesti előkép, melyben Bálint (Molnár Levente) megjelenik. Bálint szülészorvos, felesége (Lovas Rozi) nemsokára világra hozza első közös gyermeküket, a férj azonban nem tud mellette maradni, mert szülőfalujából érkezik apja temetésének híre. Nagyjából pár snittben kimerülnek a fővárosban játszódó részek, Bálint elutazik Máramaros vidékére. A faluban, ahol felnőtt, a magyarság kisebbségben van (így a párbeszédek túlnyomórészt románul hangzanak el, feliratozva). Szép lassan, foszlányaiban kiderül Bálint múltja: édesapja volt a környék köztiszteletben álló orvosa, Grassai doktor; Bálintnak van egy tizenhét éves fia, Simon (Babai Dénes), aki egy fiatalkori kapcsolatából származik, Simon édesanyja Grassai doktor temetése előtt nem sokkal elhunyt, a fiú így magára maradt. Bálint igyekszik új gyámot keresni Simonnak, a felügyelet igencsak fontossá válik, ugyanis az apjától idegenkedő tinédzsert egyre szorosabb szálak fűzik a helyi román maffia vezetőjéhez, Dumitruhoz (Orbán Levente).
Krasznahorkai Balázs idegenkedik a filmes gegektől, mi több, a jól bevált sémáktól is: az akciódúsabb jeleneteket például nem kíséri zene, de még a kulminációs pontok is eszköztelenül csöndesek; holott a pár képsor alatt felhangzó akusztikus muzsika ígéretes felütést ad egy feszes tempójú filmhez, végül akár a kezünkön meg tudnánk számolni, hány alkalommal szólal meg filmzene. Mindezek miatt a művet nehéz fölcímkézni: nem nevezhető például kriminek; és bár Molnár Levente eleinte mint valami „erdélyi westernhős” tűnik föl, ez a műfaj sem helytálló a Hasadék szempontjából; összességében olyan, mint egy szikár ballada.
Az esemény négy férfiszínész közt bonyolódik, mindegyikük remek választás. A főszereplő Molnár Levente joggal érdemelte ki a Săo Paulo-i fesztivál díját, átütő alakítása a film legerősebb pontja: sejtelmes, szomorkás tekintete állandó kutatásra készteti a nézőt, szinte mindig a fejébe akarunk látni. Kovács Lajos a nagy meglepetés, a tőle megszokott humoros karakterszerepektől eltérően ő válik a Hasadék egyik legkomolyabb résztvevőjévé, mentes minden harsány megszólalástól, feltűnéskeltéstől. Babai Dénes és Orbán Levente is kiváló, előbbi igazán hiteles az egyedül hagyott kamasz, utóbbi a vadember bűnöző szerepében. A falu közege hasonlóan kidolgozott: nem épít sztereotípiákra sem a románok, sem az erdélyi magyarok esetében, teljesen hihető környezet nemcsak a táj, hanem az ott élők tekintetében is.
A lassú folyású film egyetlen sallangmentes jelenetre összpontosít, amely végül a Hasadék valóban egyedi, kulcsfontosságú és emlékezetes epizódja: Bálint és Simon egy hasadékba esnek, Simon megsérül, így apja segítségére szorul, az első gyermekét egykor abortálni akaró szülészorvos egy éjszaka alatt metaforikus értelemben bepótolja tizenhét év kimaradt apaságát, végül egy szűk járaton keresztül konkrétan világra segíti a fiát.
Emellett a Hasadék finom bibliai utalásokkal operál: Bálint húsvétkor érkezik a faluba, a hasadékból való kijutás párhuzamba állítható a krisztusi feltámadással, valamint a szemfüles néző kiszúrhatja, hogy a filmet indító dialógusból kiderül: Bálint születendő gyermekét Péternek fogják keresztelni, első fia a Simon nevet kapta. A metafizikai áthallások is mind arra mutatnak: a hasadék az újjászületés.
Elképesztően merésznek tartom Krasznahorkai művét, ugyanis a forgatókönyv (háromszerzős: Krasznahorkai Balázs, Lengyel Balázs, Lovas Balázs) és a megalkotott végeredmény pengeélen táncol: szabálytalansága leképezi az emberi viszonyok és jellemek szabálytalanságát; szokatlan nyelvet beszél, nehéz befogadni. A rendkívül szövevényes múlt egyes részleteit és a bonyolult szituációk jövőképét a stáblista után is homály lepi, számtalan az elvarratlan szál, Krasznahorkai Balázs első nagyszabású munkája szinte mindent a nézőre hagy, kerüli a konkretizálást, mégsem tekinthető dagályos művészfilmnek, mert hiányzik belőle az erőltetett igazmondás, inkább valami távolságtartás járja át: nem tud és nem is akar többet mondani.
