Hadik
A Hadik a legújabbkori történelmi filmciklus eddigi legjobb darabja, ám ez arra elég, hogy egy közepesen sikerült ‘90-es évekbeli műfaji mozi szintjét hozza. A felszín helyenként már egészen korrekt, de a történet most is kong az ürességtől.
Bármi is legyen erről a személyes véleményünk, ki kell mondani, hogy néhány éve új korszak kezdődött a magyar filmgyártásban, melynek egyik emblematikus műfaja a történelmi film. A zsánerbe tartozó alkotások hol a közelmúlt eseményeit dolgozzák fel egyértelmű politikai színezettel (Elk*rtuk, Blokád), hol a hősi magyar múlt egy-egy dicsőséges pillanatának, uralkodójának, fontos személyiségének (Aranybulla, a jövőre érkező Most vagy soha!, Tündérkert, Hunyadi-sorozat) állítanak emléket.
A téma rettenetesen átpolitizált, így nehéz objektíven megnyilvánulni, pedig azt fontos elismerni, hogy nem a történelmi alkotások ténye a problémás. Sőt, meggyőződésem, hogy sokat elárul egy nemzet érettségéről, hogy mennyire képes, akár művészeti alkotások formájában, reflektáltan beszélni a történelemről. A gond azonban épp ez: a kortárs magyar történelmi film egyelőre nem találja az arányokat a heroizálás, a kritika, a pátosz és az árnyalás között. Pedig abból sosem lesz jó film, ha csupa nagyon nemes lelkű ember néz szembe néhány idegenszívű, gyökértelen ellenlábassal.
Trill Zsolt
A Hadik a 18. század közepére kalauzolja a nézőt. Hadik András (Trill Zsolt) fontos haditerveket szerez meg Von Bock ezredestől (László Zsolt), azonban mivel Serbelloni (Lábodi Ádám) ármánykodik vele szemben, el kell hagynia a sereget. Ám Mária Terézia (Horváth Lili) hívására hamar visszaül a lóra, hogy olyan küldetésre vállalkozzon, amelyet mindenki lehetetlennek tart.
Andy Vajnát rengeteg kritika érte azzal kapcsolatban, hogy a magyar film nem volt elég történelemtudatos az ő időszakában. Ennek oka az volt, hogy Vajna (legalábbis részben) piaci alapokra kívánta helyezni a magyar filmgyártást (azt nem ennek a cikknek a feladata megítélni, hogy ez jogos vagy épp reális cél volt-e), történelmünk pedig, lássuk be, nem túl eladható, hiszen kis létszámú nyelvről és kultúráról beszélünk.
A magyar film épp ezért későn csatlakozott rá az amerikai film-, de főleg sorozatgyártásban a 2000-es évek első másfél évtizedében eluralkodó kosztümös sorozat-boomra. Trónok harca, Outlander, Tudorok, Vikingek, Az utolsó királyság – csak néhány cím a rengetegből, amely képviseli ezt az irányzatot. Ezek a sorozatok a látványos csatajelenetek mellett nem ritkán jó néhány erotikus szcénával is szolgáltak, de ami ennél is fontosabb, a morális szürkezónában mozgó karaktereket szerepeltettek, akik öltek, erőszakoltak, acsarkodtak; azaz hús-vér emberek voltak, motivációval és számtalan hibával.
A magyar történelmi film utóbbiról feledkezik meg elsősorban (bár egyébként a Hadik témája szinte kívánta volna a több vért, a szexualitást, illetve úgy általában a vagányságot). Nemzeti öntudat ide vagy oda, ahogy említettem, ma már egy kétórás filmet nem tud elvinni a hátán néhány makulátlan hős, akik papírmasé gonosztevőkkel küzdenek.
Hadik Andrásról például megtudjuk, hogy istenfélő, becsületes, kötelességtudó ember, akit szinte be sem lehet sározni. Csupán amiatt van bűntudata, hogy családjával kevés időt tölt. Ennél még a középiskolai tankönyvből is részletesebb jellemrajzot kapunk az egyes történelmi figurákról, itt viszont nemcsak Hadik marad egy vázlat szintjén: Gvadányi (Molnár Áron) vakmerő nőcsábász, Mária Terézia igazságos és csalhatatlan uralkodó, Von Bock ezredes pedig ok nélkül is nagyon gonosz.
Ezek jóformán nem is karakterek, hanem kezdetleges jelzések, amelyet egy jó film a játékidő nagy része során árnyal. A Hadiknál azonban nem ez a helyzet. A jelenetek viszonylagos logikai rendben követik egymást, de semmilyen karakterfejlődés vagy ív nincsen.
Molnár Áron
Konfliktuskezdemények vannak, de azok is tetszőlegesen merülnek fel, majd oldódnak meg: Mária Terézia, ha nem is elsőre, de másodjára elhiszi, hogy az eddig általa is szentként tisztelt Hadik ezrede végigdúlta az útjába kerülő városokat. Majd a legendás huszár felesége egyetlen apróságra hívja fel az uralkodó figyelmét, aki emiatt rögtön ejti a vádakat. Ahogy korábban említettem, valamiféle összeesküvés is folyik Hadik ellen, de nem derül ki, hogy pontosan mi ennek az oka, arra pedig végképp nem kapunk magyarázatot, hogy Von Bock miért haragszik ennyire Hadikra már az első filmbéli párharcuk előtt.
Az eddigiekből már sejthető, hogy a színészek sem jönnek ki igazán jól a filmből. A főszereplőt alakító Trill Zsolt eljátssza, amit el kell, de Szabó Győző, László Zsolt, és főleg Molnár Áron minden megnyilvánulása leesik a képernyőről. Mindez pedig azért furcsa, mert jó filmszínészekről beszélünk; így az alakításokért minden bizonnyal a mozis eszköztárban járatlanabb rendezőt (Szikora János), illetve a figurák egysíkúságát (forgatókönyv: Kis-Szabó Márk) kell okulnunk.
A Hadik azonban nem menthetetlen, és ez az eddigi kurzusdarabokhoz képest máris eredmény. A csatajelenetek hollywoodi filmeket idéznek (bár néha kontraproduktívan túlszerkesztettek), a jelmezek és a helyszínek életszerűek, ahol kell, van megfelelő számú statiszta. Ezek persze olyan erények, amiket jobb esetben ki sem kellene emelni, de azért mutatják, hogy az alkotók legalább technikai szempontból elvégezték a szükséges munkát.
Horváth Lili
Amíg azonban a történelmi filmek alkotói nem jönnek rá, hogy ma már ebben a műfajban sem lehet minden fekete-fehér, a magyar filmgyártás ezen szegmense nem fog tudni előrelépni. Mert azt mindenféle politikai szándék nélkül meg lehet állapítani, hogy a Hadik sem egy jó film.
