A feleségem története – Enyedi Ildikó filmje
A film főhőse nem túl váratlanul maga Störr. A férfi, aki a létezés látszólagos kiismerhetőségéből átzuhan egy másik világba, ahol a szeretet ellenségeskedő, az öröm megoszthatatlan, a szerelem kiszolgáltatottsága pedig csillapíthatatlan fájdalmakkal teli.
Léa Seydoux, Gijs Naber és Louis Grrel
„Mi ezeknek a titka? Igen, a nőké, mi a titkuk?”
A szappanoperai fordulat, amellyel Füst Milán „A feleségem története” című, 1942-ben közreadott regényének mélylélektani precizitással papírra vetett sztorija kezdődik, egy tengerészkapitány bizarr (élet)kalandját hivatott elindítani. Miután a hajó szakácsa halálkomolyan beadja neki, hogy elmúlik a kínzó gyomorbaja, ha végre megnősül – és itt jön a fordulat –, ígéretéhez híven valóban feleségül veszi az első nőt, aki belép az ajtón. Olyan ez, mintha Füst tett volna egy gesztust az olvasóközönségnek (a Boldogtalanokért kapott már elég hideget, meleget), hogy aztán a sorok mélyén mégiscsak berántsa a férfi-nő (és minden más emberi) kapcsolat fogcsikorgató rejtelmei közé. Annak minden filozofikus mélységével és kínzó hétköznapiságával együtt. Enyedi Ildikó bevallottan is ezt a mélyréteget kereste a Füst-regény filmes adaptációjában.
Orosz rulett francia változatban.
A véletlenre bízott játékkal hősünk, legalábbis elsőre, átvitt értelemben sem lövi magát fejbe, sőt mi több, egyenesen beleszeret a szupersztár Léa Seydoux formálta Lizzybe. A titokzatos francia nőbe, akit feleségként próbál birtokolni, de feleségként még elérhetetlenebb lesz… Ám bármily csábító is a francia fruska kiismerhetetlen karaktere, bármily izgalmas is a mindenféle értelemben vett megcsalások és megcsalatások hálójában az ő mozgatórugóit keresni, ez nem Lizzy története. Léa Seydoux se teszi azzá. (Könnyebb dolga van a pontosan körülírt karaktert játszó Luna Wedlernek, aki Störr jobbára kényszerű, vergődő félrelépésének alanya.)
A film főhőse nem túl váratlanul maga Störr.
A férfi, aki a nőkkel szembeni hűvös távolságtartást váltja fel az újonnan vállalt – felkorbácsolt tengerként hullámzó – kapcsolattal. A férfi, aki a létezés látszólagos kiismerhetőségéből átzuhan egy másik világba, ahol a szeretet ellenségeskedő, az öröm megoszthatatlan, a szerelem kiszolgáltatottsága pedig csillapíthatatlan fájdalmakkal teli. A holland Gijs Naber betölti a filmvásznat. Nem csupán testi méreteinél fogva. Sokkal inkább karakterének avval a végső elszántságával, amellyel Störr kénytelen maga alá gyűrni az életnek nevezett aránylag mocskos valamit, s amely képessé teszi arra, hogy mindebben megtalálja a maga ellentmondásos, félelem és fájdalmak szabdalta örömeit.
Gijs Naber és Léa Seydoux
Egy mű sem felel meg igazán a tökéletesség kívánalmának. Lehet hosszabb, rövidebb, rendezetlenebb, homályosabb, sutább, vázlatosabb a tökéletesnél. Lehet túlgondolt, csapongó vagy akár hibákkal terhes. Ettől még lehet remekmű. Enyedi Ildikó filmje óvatosan megrázó, tartalmánál valamivel hosszabb, fárasztó film. Közel három óráját egyfajta megbocsátó attitűd elomló szplínje lengi be. Némiképp letompítja Füst harcosabb narrációját, miközben két ember kapcsolati görbéjét követi végig az emberi relációk végtelen és megfejthetetlen komplexitását kutatva. Ám ezt az eredeti mű túlburjánzó szövegfolyama is kardélen táncolva teszi, küzdelmes mélylélektani fordulatokkal verekedve ki magát a szavak tengeréből.
A film főhőse nem túl váratlanul maga Störr
E patikamérlegen mért Füst Milán-i egyensúlyt nem sikerül Enyedi filmjének tartani.
Gyönyörködhetünk finomságokon a közel három óra alatt. A kapitányra gerjedő Luna Wedler figuráján, aki finoman hasonlít Léa Seydou-ra, vagy akár Rév Marcell kamerájának lágy tónusú képein, vagy azon a mozgókép formában még mellbeverőbb fordulaton, mellyel a múlt század eleji macsónak látszó, amúgy 21. századian érzékeny idegrendszerű tengeri medve megóvja feleségét attól sokktól, hogy egy véletlen folytán fényt derített a hűtlenségére. Inkább megoldja magában. Úgy viselkedik, ahogy a tengeren. Legyőzve a traumatikus helyzet bizonytalanságát, határozott döntést hoz. Amúgy itt sem a fordulat a lényeg, hanem Störr karakterének gondos feltérképezése, ami gyakorlatilag maga a történet…
…az állat énbennem oly igen esendő
Ám mintha mégis elterelődne róla figyelem.
Mintha Enyedi Ildikó rendezői énje – némiképp ellentmondva forgatókönyvírói énjének – nem az eredetinél hajszállal intellektuálisabbra formált, tűpontosan kidolgozott Störrt, hanem Léa Seydoux-t tenné meg főszereplőnek. Azt a szándékoltan félhomályban tartott, kitapinthatatlan karaktert, akiről nehéz eldönteni, milyen érzelmi szálak fűzik a férjhez. Épp ez lenne Füst nagy truvája. Mindvégig olyan bizonytalanságban tartani az olvasót, akár maga a megveszekedett férfi-nő viszony…
…az állat énbennem oly igen esendő.
Kezdi regényét egy középkori könyörgést idézve Füst Milán, s ezzel mindjárt le is leplezi művének pontosan körvonalazott tárgyát. A tárgyat, amelyet – irodalmi közhellyel élve – Enyedi filmjének nem sikerült maradéktalanul megtisztítani.
