Az ifjú pápa, Az új pápa / HBO
Feltűnést, felháborodást, elragadtatást, olykor leszólást váltott ki Paolo Sorrentino és az HBO sorozata, mikor egy eddig tabutémát – a pápaság szentségének kritikáját – hozta be a nézők ebédlőjébe, számtalan tanulsággal és hibával.
Jude Law és John Malkovich
Nehezen vettem rá magam, de annyira fújták a trombitát köröttem, hogy belenéztem, aztán persze ott ragadtam. Mert jó sorozat (a HBO-n csemege, az első évad 10, a második 9 részes.) Mindezt azért tolom itt előre, mert református lelkem nehezen viseli a katolikus hierarchia külső és belső rendszerét, aztán mégiscsak végigizgultam ezt a mozit. Segített benne, hogy a filmen érződik az amerikai kéz, vagyis a történet ugyan halál komoly, de ha figyelsz, tele van szatirikus, gunyoros, vagy csak szimplán kritikai elemekkel. Ja, Amerika, a koproducer – egyelőre – protestáns alapbeállítottságú, szóval ezen a szemüvegen nézem, hogy mi van itt a katolikus világ fellegvárában.
Jude Law lett az ifjú pápa: Lenny Belardoból, az árva gyerekből XIII. Pius. (Jude Law óriásit játszik, élete nagy szerepe, a sorozat végén már szeretjük is…) Mint pápa tán negyven lehet, mikor a Szentszékre kerül, persze ilyesmi csak a tévében fordul elő, valóságban csak koros bíborosok jöhetnek szóba. Itt azonban ez a belevaló srác a sorozat pikantériája. Ugyanis a mozi szerint a bíboros konklávé azért szavazza meg személyét, mert arra számítanak, hogy ezt a járatlan fiatalembert úgy manipulálják majd, ahogy akarják. Ezzel már azt is elárultam, hogy a sorozat nem a pápa-Róma, a vallás misztériumáról, netán isten-Jézus felvillantására született: a film fő hangsúlya a hatalmi játékokon van. És az ifjú pápa kemény fickó, őskonzervatív, kiutálja a melegeket, abortuszellenes, sőt az egyszer már abortált asszonyoktól megtagadja az egyház szolgálatait. Keménykedik, mert látja, hogy a hívek egyre inkább eltávolodnak az egyháztól, a templomok jobbára üresek. De ha ő visszatér a régi, klasszikus vatikáni értékekhez, vissza fognak térni. Gondolja-teszi egy ideig…
Ez a visszatérés a filmen azonban kétértelmű. XIII. Pius cigizik (ami a Vatikánban korábban tilos volt), de csak magának engedi meg ezt a luxust. Politizál, az olasz miniszterelnököt fogadja audienciáján, de csak azért, hogy porig alázza. Autonóm lény, s bár a lelke mélyén bizonytalanságok gyötrik, tán ezt leküzdendő kezdetben diktatórikus helytartója Jézusnak. Felnőtt koráig nevelőanyja (Sister Mary: Diane Keaton, akit mindig is imádtam…) vezetgeti, egész addig, míg a pápa úgy nem érzi, hogy már felnőtt, nem kell rá vigyázni, és a nővért nehéz afrikai misszióra bocsátja…) Egyébként Keaton egy tündéri jelenettel ugrik ki a filmből: pólóban látjuk, amire nagy betűkkel rá van írva: „Szűz vagyok”, de alatta kisbetűvel: „ez a póló már régi.” Akárhogy is, ez a XIII. Pius, bár távol él a földi világ embereitől, a film végére megérti, hogy küldetése nem a keménykedés, hanem a szeretet hirdetése.
A mozi elején nemcsak konzervatív, de kíméletlen is: úgy rugdossa ki a „bűnös” kollégáit, hogy csak úgy repülnek. Száműzi őket, egyiket például Alaszkába (ahol a büntiben szolgáló papnak majdnem lefagy a keze); láthatatlanságot fogad, vagyis mikor a Szent Péter térre néző balkonon bemutatkozó beszédét mondja, egy fátyol takarja el arcát, a jónép csak a hangját hallhatja. Istent se lehet látni, akkor a földi helytartója nemcsak érinthetetlen, megközelíthetetlen, de láthatatlan is legyen. (Spoilerként mondom: a film során mindez szép lassan változik, igazi ember lesz belőle, a hatalom már igen érdekli, mondhatnám egy szexi Pontifex lesz…)
A filmen a kezdeti keménykedés hatalmi eszköz: mert XIII. Pius tud élni a hatalmával, és mit mondjak, eleinte imádja is a hatalmat. Bemutatkozó beszédét, melyet a bíborosok előtt kell elmondania, addig halasztja, míg meg nem érik benne a hatalom akarása, no meg a pápai tiara meg a teljes középkori ornátus. (Alakját a mai Ferenc pápa figurájából nézem, mert ma már minden másképp van: a film – fikció. A valóságban például már nem használják a tiarát vagy a több kilós palástot, és a piros cipőt is elhagyták…) Szóval mikor minden évszázados hatalmi kellék együtt van, olyan beszédet tart, amiben lehordja a monsignorék társulatát, és a végén piros cipője csókdosására készteti őket: az egybegyűltek ön-alávetésének gesztusát követelve.
Közben persze csodákat tud kreálni. (Figyelem, az ilyesmik Sorrentino trükkjei…) Egy gárdista feleségnek nem lehet gyereke, a pápa az asszony kérésére megérinti a nőt, közben kegyelemért imádkozik – és íme, az asszony terhes lesz. (Csakhogy a női test bárminő érintése, egy pápa számára tilos, ezért a vatikáni fejesek intrikája itt kitűnő érveket kap: e gesztust ellenfelei körbefotózzák, hogy lebuktassák. De aztán – a nem használják a képeket. (Egyébként ez a Voiello nevű államtitkár felismerése és parancsa. Ő a film egyik legjobb figurája, aki játssza (Silvio Orlando) meg a legjobb alakítás végig a két részen.) Szóval az államtitkár rájön, hogy ez a pápa szent, bűn lenne ellene ilyen alantas eszközökkel intrikálni, lefújja XIII. Pius támadását, és a Szentatya legjobb segítője lesz. Hiszen mint államtitkár, ő itt a hírcentrum, minden info a fülébe-fejébe kerül, kezében tartja az egész Vatikánt.
De nem is ez a film fő – filozófiai-teológiai – problémája: hanem a pápa Istenhez való viszonya. Létezik? Kételkedik? Tagadja? „A pápa nem hisz istenben” (mondják a pletykák a szent városban). A pletykákat a pápa is, a bíborosi kar is lerázza magáról. Ám a filmen a pápa igazi, tán legmélyebb gondja mégiscsak Istennel van. „Akik azt mondják, hogy hisznek benne, hitetlenek” – mondja az első gyanús megszólalásában. De van egy ennél mélyebb, filozofikus vallomása, ami szöget ütött a fejemben: „azért nem hiszek isten mindenhatóságában, mert engem nem tud megváltoztatni” – mondja. Vagyis – az én protestáns értelmezésemben az ember legbelsejében nincs hatalma Istennek. (Mondjuk: Luthernél, Kálvinnál pont fordítva van a dolog… De ők nem filmszínészek voltak.)
Ez a Pontifex tehát többértelmű figura, és alakjának ez a kiszámíthatatlansága a sorozat, illetve Sorrentino legjobb találmánya. Ezektől a kétértelmű jellemvonásoktól lesz izgalmas Jude Law alakítása és egyáltalán, Az ifjú pápa első évadja.
A második évad tavaly (2019) került képernyőre. Konfliktussal indul: az első rész végén XIII. Pius, Velencében hatalmas tömeg előtt visszavonja korábbi, hidegen konzervatív nézeteit (embertől távol eső enciklikáit) – és a Szent Márk katedrális felső karzatáról azt hirdeti a tömegnek, hogy a vallás legfőbb ajándéka: a szeretet. „Legyetek boldogok és szeressétek egymást, akármilyen módon.” Amint ez elhangzik – a tömeg ujjong –, a pápa összeesik. Nézőként azt hisszük, meghal. De nem, korábban is volt baja a szívével, most életmentő szívműtét jön, aminek következtében a Pontifex egy évig kómában fekszik. By the way: korábban egy bíboros megsúgja neki, hogy meg fogja látni szüleit, akiket egész életén át keresett. És ott, a velencei dóm karzatáról megpillantja öreg hippivé lett anyját-apját: szívrohamához ez a döbbenetes élmény járhatott hozzá.
A második részben ezért új pápát kell választani, mert a „régi” nem akar felébredni a kómából, hiába telik le a jogilag engedélyezett húsznapos idő. Ez az új pápa egy kompromisszum szülte, szürke egér, aki videóra akarja venni a kardinálisok maszturbálását… Szóval egy vizesnyolcas lesz a szavazás szervezetlenségének az eredménye. Igaz, csak köztes ideig pápa, hamar el is teszik láb alól. Ami – hogy is mondjam – nemcsak a film sötét epizódja, de szerintem műhiba is: a figura is, a vele való elbánás is felszínes marad. Érzem, hogy itt valami lyuk volt a narratívában, amit ki kellett pótolni. Kipótolták És akkor jön a film igazi folytatása: mert a második rész igazi folytatására csak ezután kerül sor. A kómában fekvő Pontifex helyett jön az arisztokrata Sir John Brannox, (John Malkovich – az egykori színészóriás – alakításában). Sorrentino itt trükközik a filmhatás kedvéért: mozijában egyszerre két pápa van a Szentszéken, egyik kómában, de él, a másik meg játszik a fajsúlyával – nem igazán találva helyét a történetben. (Habár abszurd ez a kettőzés – egyszerre nem lehet két pápa a trónon –, de hát az abszurd vatikáni viszonyok érzékeltetése kedvéért, ez Sorrentino felturbózott ötlete a sorozat folytatásában.)
Most aztán kénytelen vagyok előjönni a nyafogásommal. Nekem ez a Malkovich-figura, illetve a játéka már unalmas. Sőt, azt kell mondanom, hogy ez a második évad nem tudja überelni az első rész színesen, gúnyos-keserűen, izgalmasan villódzó narratíváját. Sir John Brannox, az új jelölt csodálatos kastélyában, ezer hektáros parkjában szomorkodik, mert szülei nem kívánnak vele szóba állni, állítólag a bátyja halálát neki tulajdonítják. Elég soká és unalmasan kéreti magát a pápai trónra, s ezzel megtörik a film dinamikája.
Egy nagy filmes poén azért mégis akad e második nekifutásban: a Vatikánban megjelennek az Al Kaida terroristái, és egy tucat gyereket ejtenek túszul. A szent város vezetése tehetetlen. De XIII. Pius feltámad a kómából, megkapja a fehér (pápai) reverendát. Mint ilyen, egyszerűen besétál a terroristák tanyájára, ahol a fegyveresek dühöngenek, a gyerekek meg reszketnek. Le is lőhették volna – de vállalja a kockázatot. A jelenet tökéletes: A Szentatya nem csinál semmit – csak áll terroristák előtt és rájuk szegezi tekintetét. Amire a fegyveresek egymás után teszik le álarcukat, Kalasnyikovjukat és elvonulnak: a pápa puszta jelenléte lefegyverzi a mozlimokat, a gyerekek szabadon rohangászhatnak. A Pontifex csodát művelt.
Az ifjú pápa „feltámadásával” megszűnik az az áldatlan (?) állapot, hogy egyszerre két Pontifex legyen a trónon. Fontosabb vívmány, hogy A fiatal pápa glóriát kap: a fél-halálból egy új pápa született. (Az igazsághoz tartozik, hogy az első részben a melegek ellenében hozott intézkedése egy fiatal papjelölt öngyilkosságához vezetett, voltaképp – bár a film nem mondja ki – innen indul el Az ifjú pápa szellemi átalakulása. A jóság forrása mindig vér és halál.
De, mondanám, sajnos ez csak némileg korrigálja a második évjárat fénytelen, belassult menetét. Viszont a befejezés – a pápa eltűnik az ünneplő tömeg feje felett – szép megoldás. Egy jó ember láthatatlan távozása tűnik el a képernyőről.
A sorozatot a kritikusok jól fogadták (6.4 ponttal díjazták a tízes skálán). Én meg, kritikusként, mint a bevezetőben említettem, nem tudtam végképp levetni előítéleteimet. Persze Sorrentino még mindig jobban járt velem, mint a New York Times kritikusával, akit ez a vatikáni hatalmi körtánc a maffiafilmek modelljére emlékeztette. (The New York Times, 2020 jan. 12)
Az új pápa a Magyar Filmadatbázison
