Előző életek
Van egy téma, amely kimeríthetetlen ihletforrásként szolgál újra és újra és újra. Ez a szerelem motívuma. Lehet ez viszonzott, viszonzatlan, egekbe emelő, plátói, vagy akár mérgező, beteges, tragikus – igazából bármilyen. De egyike az egyszerre leghétköznapibb és legkülönlegesebb érzelmeknek. Ennek a kettősségnek az összefonódását próbálja beleszőni Celine Song is első filmje, az Előző életek finom szövetébe egy keserédesen szép történet elmesélése során.
Három ember egy ül egy bárpultnál, középen egy nő, két oldalán egy-egy férfi. Kik ők egymásnak? Milyen különös kapcsolat fűzi egyiket a másikhoz? Kik alkotnak egy párt, ki a harmadik fél? A kamera fókusza óvatos lassúsággal egyre szűkül, megállapodva a nő, Nora avagy korábbi nevén Na Young arcán, aki a kamerába pillantva megtöri a negyedik falat. Ezzel invitál minket, kövessük a történetét.
Ekkor visszarepülünk 24 évvel ezelőttre, Dél-Koreába, Na Young és Hae Sung gyermekkorába. Tiszta és szoros barátság fűzte őket egymáshoz, az első gyerekszerelem, amelynek bájosan árulkodó jelei a másik kezére filctollal való rajzolgatás, a reggeli közben nemes egyszerűséggel tett – „Lehet, hogy feleségül is megyek hozzá” – kijelentés vagy a közös hazasétálás. De ahogy a hazafelé tartó úton, az életükben is eljön az elágazási pont, amikor el kell válniuk, más irányba kell indulniuk. Na Young immár Noraként, ambíciókkal telve elköltözik szüleivel New York reményekkel kecsegtető, fátyolos városába.
12 év múlva veszik fel egymással újra a kapcsolatot, a fiatal felnőttkor átmeneti, ingoványos időszakában. A Skypeon keresztül is apró gesztusaikban lehetetlen nem felfedezni vonzódásuk jeleit: az aggodalom, hogy már éjfél van és a másik még nem vacsorázott, a koránkelés bevállalása egy beszélgetés miatt, egy letörölhetetlen, bazsalygó arckifejezés egy üzenet láttán. Útvonaluk mégis különböző irányokba vezet, a távolság New York és Szöul között áthidalhatatlan, és nem csak fizikailag. A körülmények egyszerűen nem megfelelőek. Nora céljainak elérése érdekében ki akarja tépni a visszahúzó gyökereket, és újakat akar növeszteni. Így megint hosszas szünet következik.
Eltelik újra 12 év, Nora immár sikeres színműíró, férjes asszony. Hae Sung pedig úgy érzi, muszáj meglátogatnia és legalább utoljára látnia azt, aki valahogy mindig ott bujkált a szíve mélyén az elmúlt évek során. Nora nem csak egykori gyerekszerelmével, de régi önmagával, a múltjával és a nosztalgia édesbús érzetével is szembe kell nézzen.
A kivándorlás miatt érzett, eddig elnyomott identitásproblémák felszínre kerülnek, mert a fiú megtestesít számára mindent, ami koreai – ez egyszerre szívmelengető és bosszantó számára. Az elveszettség érzete és a bizonytalanság felerősödik. Igaz, ha magad mögött hagysz valamit, azzal nyersz is. De tényleg jobb az, amit nyert? Ezt az életet akarta magának? A „mi lett volna ha” gondolatfutamok elől nehéz kitérni. Ez a férfi számára valami be nem teljesült, valami soha el nem ért ábrándot testesít meg. Egy másik élet perspektíváját.
A film megadja a teret és időt az apróságokban, részletekben, finom arcrándulásokban megnyilatkozó érzelmeknek. Ügyesen egyensúlyoz, nem esik a feleslegesen romantikus giccs csapdájába. Hevesen zúduló, explicit érzelmi megnyilvánulások helyett, inkább lassan folydogálva, óvatos lépésekkel gyakorol hatást. Visszafogottsága az érzelmi intelligenciára hagyatkozik – mit talál meg a néző egy-egy mondatban, vagy a köztük meghúzódó szótlanságban. Szemlélődni hív a szereplők intim világába, ezért odafigyelést vár el. A főszereplők újratalálkozásának pillanatában nem gyúlnak tűzijátékok, nincs semmi hűhó vagy felhajtás, csak egyszerűen figyeli a kamera az arcukat.
Az alkotás másik erőssége, hogy elfogulatlan. A harmadik fél, a férj szemszögét sem hagyja figyelmen kívül, sőt empátiával fordul felé. Az egyszerre fanyar és könnyed jelenetekben a helyzetet megérteni és elfogadni vágyó, de félelmekkel teli (megkapó, ahogy arról mesél, milyen fájdalmat ébreszt benne, hogy felesége az anyanyelvén beszél álmában, amit ő nem ért – ő csak az angolul beszélő Norat ismeri), szerető férfi képe bontakozik ki. Az élet nem egy szirupos romantikus film, amiben az egykori szerelem a fél világot átutazva betoppan és úszkálhat mindenki a rózsaszín boldogság ködében. Hanem az van, hogy talál az ember valakit, aki olvasta ugyanazokat a könyveket, szereti ugyanazokat a filmeket, összeköltözik vele, mert úgy kevesebb lakbért kell fizetni, aztán úgy alakul, hogy összeházasodnak. És ez lenne az a 8000 réteg In-Yun? Mert persze, közben nagyon szeretik egymást – de ez nem egy „egymásnaklettünkteremtve” álomkép, hanem ahogy pusztán alakul maga az élet.
A konfliktus itt a végzet, sors vagy gondviselés (nevezze ki minek szeretné) alakulásában és az ezzel való szembenézésben rejlik. Nem oldalak között kell választani, nincs jó és rossz döntés, ezért a szereplőknek sincs miért igazán bocsánatot kérni egymástól. Nora és Hae Sung (és Arthur, a férj is) értik ezt, csak még utoljára belekapaszkodnak ebbe a kivételes érzésbe egymás tekintetén keresztül – aztán elengedik. Ki tudja, lehet egy következő életben beteljesül az, ami itt nem úgy alakult. Ez persze az adott pillanatban csekély vigasz.
A nézők és a kritikusok egyik idei nagy kedvencévé vált a film. Mert ugyan lehet, hogy ilyen történetünk, ezekkel a körülményekkel nincs – de az a mély és valódi rezonancia, megfoghatatlan összekapcsolódás, amiből akár lehetett volna valami, de nem lett, ez ismerős érzés lehet sokak számára.
