Elfogy a levegő
Lehetne aktuálisabb filmet elképzelni ma, mint a pedagógusszemszögből, az oktatás tabuit és konfliktusait vizsgáló Elfogy a levegő? Az elsőfilmes Moldovai Katalin oly érzékenységgel és visszafogottsággal ássa bele magát a témába, hogy az gond nélkül képes beállni Reisz Gábor filmje mellé a tornasorba.
A két filmet nem áll szándékomban összehasonlítani, ugyanis bár mindkettő a maga nemében kivételes látlelete korunk talán legveszélyesebb társadalmi hadszínterének: a középiskolai oktatás helyzetének, mégis merőben különböző megközelítést használnak és ezáltal élmény szempontjából is távoli dimenziókat képviselnek.
Amíg a nemzetközi sikereket halmozó Magyarázat mindenre a diák-élmény oldaláról közelíti meg a kérdést, az Elfogy a levegő egy pedagógus bőrébe helyezi be a nézőt és ezzel már önmagában is egy olyan szubzsáner szereplője, amely rendkívül ritkán kerül megpendítésre, különösen a magyar vásznakon.
Bár a magyar oktatás helyzetének (és társadalmunknak) tökéletes leképezése, a film nem Magyarországon és nem magyar helyszíneken játszódik. Moldovai Erdélyben forgatott, erdélyi színészekkel, a felvetett kérdéskörök és konfliktusok ezáltal lokális helyett regionális, társadalmi szempontból pedig nemzedéki helyiértékre kerülnek. Kollektív, kelet-európai tapasztalásainkat hívják elő, legyünk bárhol is a világban. Moldovai és társírója, Palóczi Zita rendkívüli érzékenységgel kapcsolódik rá azokra a közéleti konfliktusokra, amelyek közvetlenül érintenek mindannyiunkat, ha elfogadjuk, ha homokba dugjuk a fejünket előle.
Krasznahorkai Ágnes
A kompromisszummentes szembesítés útján Ana, egy jónevű gimnázium közkedvelt irodalomtanára válik idegenvezetőnkké. Ana pedig idegenvezetésben kivételes módon jeleskedik.
Fekete vászon fogad bennünket a főcím legördülése után, a háttérben a tanárnő hangja indít egy különös, vizualizációs gyakorlatra. „Hunyjátok le a szemeiteket.” „Ti is, ott hátul, nem lesünk.” Így hát én is engedelmeskedek.
Amikor a gyakorlat végére érünk és a tanárnő engedélyt ad szemünk kinyitására, azt már a 12. B osztállyal együtt tesszük. Csupa hétköznapi, mégis egyéniséget sugárzó diákarc, akik Anát követik tekintetükkel és reagálnak minden rezdülésére. Együtt lélegeznek a tanárnővel, ahogy az a francia szimbolizmust igyekszik megfoghatóvá, elérhetővé tenni a 21. század gimnazistái számára.
Kicsengetnek, mégsem pattan fel senki a padjából. Türelmesen végig várják, amíg Ana egy filmcímet karcol fel a táblára Arthur Rimbaud és Paul Verlaine életéről (Teljes napfogyatkozás), mint a tananyag kapcsolódó műve. „Tanárnő, ez kötelező?” „Igen, karikázd be pirossal és húzd alá kétszer.”
Ana folytatja munkáját, irodalmi műsort szervez az intézmény közelgő jubileumára, a külföldre kényszerülő egészségügyi dolgozó férjével skype-ol, idős anyukáját ápolja, és mentorálni igyekszik egy tehetséges növendékét. Mit sem sejtve, hogy jelentéktelennek tűnő rutinszerű filmajánlásával épp egy csendes lavinát indított el, ami hamarosan bekebelezi teljes életét, és talán még annál is többet.
A film során egyszer sem hangzik el a homoszexualitás és az ehhez kapcsolódó kifejezések. Mintha egy érinthetetlen taburól lenne szó, ami rémülettel tölti el és lengi körbe a társadalmat és az intézményt. A konfliktust pedig ez a láthatatlan idea hozza mozgásba. Elméletileg „senkit nem zavar”, mégis mindenki igyekszik a lehető legjobban elhatárolódni tőle. Mint minden társadalmi tabutól. A konfliktust kirobbantó, nevesítetlen téma (Rimbaud és Verlaine homoszexuális párkapcsolata, amelyet az Ana által ajánlott film megjelenít és ami egy szülő szerint a diákok lelki fejlődésének gátja lehet) gyakorlatilag bármivel behelyettesíthető a korunk közéletét uraló, megosztó témák közül.
A kiváltó ok lényegtelen, Moldovait sokkal inkább a társadalom folyamában kiszolgáltatva sodródó ember érdekli.
Az Elfogy a levegő valódi vonzerejét is éppen ezek az emberek, az iskolát benépesítő ismerős arcok jelentik. Jobbára, hacsak nem járunk erdélyi színházakba, sosem találkoztunk velük azelőtt, mégis úgy érezzük, jól ismerjük mindegyikőjüket. Archetipikus ábrázolást vegyít a dimenzionált, aprólékosan kidolgozott személyiségekkel, ezáltal alakjai úgy tudnak emlékezetesek maradni, hogy közben kétség sem férhet valódiságukhoz. A hitelesség feltétele természetesen az alakítások színvonala, amiben az Elfogy a levegő erdélyi stábja nem hagy kívánni valót maga után.
A film színészeinek többsége először szerepel a vásznon, legfeljebb néhány rövidfilmben játszottak ezelőtt. Annál többet fordulnak meg azonban az erdélyi színházak deszkáin. A stáb legnagyobb filmes tapasztalattal rendelkező színésze Dimény Áron, aki egyetlen precízen kimért rövid monológgal képes elállítani egy terem lélegzetét. Mind a vásznon, mind azzal szemben.
Az első nagyjátékfilmes szerepét alakító Krasznahorkai Ágnesnél nehéz lenne elképzelni hitelesebb személyt Ana karakterének. Rendkívüli visszafogottsággal, mégis tisztaszívű tekintéllyel, apró mozzanatokkal fest meg széles érzelmi tablókat. Az ő alakításában Ana a tökéletes pedagógus megtestesítője. Példával jár diákjai előtt, etikai értékrendjéért képes a végsőkig kiállni, és még annál is tovább. Krasznahorkai által bepillantást nyerünk a közösségeket szétziláló, barátokból ellenségeket teremtő, valójában teljesen indokolatlan társadalmi feszültségek mögé, amilyen a film központi konfliktusának is kiváltója.
Sándor Soma
A szerepek közül Ana pártfogolt diákját, Viktort (Sándor Soma) érdemes még kiemelni, aki akaratán kívül kerül a konfliktus középpontjába, amikor édesapja „rajtakapja” a kérdéses film nézésén. A fiú önelfogadás felé tartó jellemfejlődése Ana kiállásával párhuzamba állítva az Elfogy a levegő egyik legizgalmasabb momentuma és az egyik legnagyobb hiányossága egyben. Viktor történetszála ugyanis érezhetően nem tudta bejárni azt az utat, amit megérdemelt volna. Az általa felvetett kérdéseket kénytelenek vagyunk magunk megválaszolni, ahogy a film többi velünk maradó gondolatával is nekünk kell számot vetnünk.
Maradandó pillanatokban pedig nem szűkölködik Moldovai filmje. Az optimistának nem mondható lezárás után lehetetlenség felállni a székből. Miközben a stáblistán pörgő neveket igyekszünk elménkbe vésni (van miért), lefagyva igyekszünk feldolgozni nem csak a látottakat, de azt a temérdek emléket is, amit azok óhatatlanul előhívtak bennünk.
Az Elfogy a levegőt képtelenség hideg távolságtartással végig nézni. Mindannyiunk tragikus filmje ez, amihez, akárcsak karakterei, vagy így, vagy úgy, de kapcsolódni vagyunk kénytelenek.
