Éjszaka a házban
Vannak szellemek, amiket nem tudunk megölni. Velük kénytelenek vagyunk együtt élni.
Vannak horrorfilmek, amelyekben ugyan nagyon is valódi a szörny, a horror mégis metaforikus: a fizikai életveszélynél jóval egzisztenciálisabb fenyegetést jelent. A Babadook gyászszörnye, a Valami követ nemi úton terjedő, láthatatlan monstruma önmagukban is félelmetes jelenségek, amelyek felzabálják az áldozataikat, ám túl is mutatnak önmagukon: a legyűrhetetlen depresszióról, paranoiáról, az emberbe belekapaszkodó traumákról beszélnek.
Ilyen szörny bujkál az év eddigi legjobb, legcsavarosabb horrorfilmje, az Éjszaka a házban mélyén is. Beth férje megölte magát: fogta a pisztolyt, aminek a létezéséről a feleség nem is tudott, kicsónakázott a házuk melletti idilli tó közepére, és főbe lőtte magát. Amire látszólag semmi oka nem volt: boldog házasságban, amellett pedig jólétben éltek, tóparti házukat maga az építész férj tervezte, álmaik valóra váltak. Ráadásul kettejük közül Owen volt az örök optimista, a depresszió Beth-t kísérte, ő gondolta úgy, hogy a halál után nem várja az embert semmi, csak a sötétség.
David Bruckner horrorfilmje pazar munka: úgy teremt feszültséget, úgy nyúl a műfaj toposzaihoz, a kísértetjárta házhoz, nyikorgó lépcsőkhöz, éjszaka maguktól beinduló lemezjátszókhoz, tóparton futkározó, sziklafalról fejest ugró szellemekhez, de még a hirtelen hanghatásokkal érkező ún. jump scare-ekhez is, hogy mindig csavar egyet az elvártakon. Például azzal, hogy a kísértetjárás nem a frászt hozza a hősnőre, hanem a kezdeti ijedtség után a viszontlátás keserédes örömét – ez pedig egy egzisztenciális identitásválságot indít el benne, hiszen ő megrögzött ateista volt, és most valahogy fel kellene dolgoznia, hogy a természetfelettivel került kapcsolatba.
Rebecca Hall
Veszélyes játékot űz a film, könnyen csúszhatna át paródiába és gagyiba is, de Rebecca Hall – élete alakítását nyújtva – tökéletesen egyensúlyérzékkel jeleníti meg a gyászfolyamat kibogozhatatlanul összekeveredett hangulatait. A reményt, hogy ha csak szellemként is, de láthatja halott férjét, a dühöt, amit az érthetetlen öngyilkossága felett érez, és a zavartságot, hogy megbízhat-e egyáltalán az érzékszerveiben, nem őrült-e meg, ha azt gondolja, éjszakánként egy szellem jár a házában. Míg más gyászfilmek hajlamosak ugrani egy nagyot az időben, s onnan rátekinteni a depresszióval folytatott küzdelemre, az Éjszaka a házban közvetlenül a haláleset utáni érzelmi zűrzavarba ugrik fejest, amikor Beth még nem tud mit kezdeni a történtekkel.
Fantasztikus karakter: cinikusan vicces, ugyanakkor láthatóan mélységesen levert, úgy érzi, nincs vesztenivalója, ezért nem fut már udvariassági köröket, pimaszkodik, de közben kétségbeesetten kapaszkodik valamiféle reménybe, hogy ez az egész érthetetlen tragédia mégis értelmet nyer. Hajlandó veszélybe sodorni is magát, hogy kiderítse, mi játszódott le férjében a halála előtt, ezért a gyakran kinevetett horrortoposzt, miszerint a hősnő maga megy a szörny elébe, itt a karakterpszichológia vaslogikája diktálja.
Megejtő tanulmány a gyászról
Az Éjszaka a házban megejtő tanulmány a gyászról, ugyanakkor egy picit több és kevesebb is annál. Több, mert ahogy halad előre a történet, ahogy épül fel a mesterien paráztató hangulat, úgy egyre inkább nyilvánvaló lesz, hogy Beth drámája filozófiai síkra terelődik, ahol nem pusztán egy személyes veszteségről, hanem életfelfogásokról van szó. Arról, hogy értelmetlennek, irracionálisnak tartjuk-e az életet, és ha igen, ez felszabadít vagy épp depresszióba taszít-e minket. És arról, hogy mit gondolunk hitről, túlvilágról, és az élet alapvető értelméről vagy értelmetlenségéről.
A filmet lehet úgy is nézni, mint amely egy talajt vesztett özvegy megbízhatatlan pszichéjébe tesz mélyfúrást, vagyis amit látunk, az csupán az ő képzeletében játszódik le. Kerek, biztos sztori úgy is. Vagyis inkább elsősorban úgy az: mert a film utolsó harmada olyan okkult horrorba fordul át, amely csak több idegesítő kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. Az építészeti horrorként is nézhető Éjszaka a házban egészen lenyűgözően sző kétértelműséget minden képébe, már csak azért is, mert tényleg a saját világa megkettőzésével játszik el: mintha mindennek, Bethnek, a tóparti háznak, és az ismerni vélt férjnek is létezne egy tükörképe, egy másik énje, egy alternatív valósága, és ez olyan labirintust sző a gyászoló nő köré, amelyben borzongató elveszni. Csakhogy a befejezés leegyszerűsíti ezeket a kétértelműségeket, és ahogy rákeni az egészet egy természetfeletti szörnyre, az nem kielégítő megoldás – inkább egy kényszerű kompromisszum, amit meg kellett hozni a közönségbarát befejezés érdekében, nehogy a nézők összezavarodva álljanak fel a székből.
Építészeti horrorként is nézhető
Pedig amúgy is egyértelmű, hogy az Éjszaka a házban elsősorban nem a természetfeletti szellemjárásról, hanem a nagyon is hétköznapi gyászról szól, a tehetetlenségről, amikor az embernek még a jó szándékú barátai sem tudnak mást csinálni, mint kedvesen meghallgatni őt, az elveszettségről, a kételyekről, hogy ismeri, ismerheti-e igazán az ember azt, akivel leél egy életet, ha egyszer mindenkinek vannak titkai. A megbicsakló finálét leszámítva az Éjszaka a házban váratlanul friss, mély és szórakoztató horror, amit már csak Rebecca Hall emlékezetesen összetett alakítása miatt sem érdemes kihagyni.
