Családi karácsony
A halál és a fogantatás, az élet végének és kezdetének súlya és felelőssége teszi a vígjátékot komoly drámává. Családból egy van, és még ha tökéletlen és szuperkellemetlen is néha, az értéke felbecsülhetetlen és pótolhatatlan.
Karácsony szentestéje a világ minden táján egyet jelent a kötelező családi ebédekkel, vacsorákkal, kellemes vagy kellemetlen beszélgetésekkel, és olykor a másodpercek alatt kialakuló vitákkal. A dán színész-rendező Paprika Steen (Születésnap, Ádám almái) harmadik rendezése, a Családi karácsony éppen erről szól. Ezért cseppet sem nevezhetjük egy megszokott, cukorral és némi giccsel nyakon öntött karácsonyi filmnek, amit minden évben kötelező megnézni. Sokkal inkább egy olyan antikarácsonyi alkotás, ami ugyan lehet, hogy sokkal közelebb áll a való élethez, mint a Télapu, vagy a Reszkessetek betörők, de emiatt mégis nehezebben emészthető. A mozi olyan húsbavágóan őszinte szituációkat és karaktertípusokat emel a vászonra, amikben szinte minden néző megtalálja magát, vagy az egyik családtagját a szereplők között. De ha azt nem is meri magának bevallani senki, hogy a történet görbe tükröt tart elénk, azon mégis biztosan elgondolkodik mindenki, hogy náluk milyen egy nagy családi összejövetel. Hiszen minden famíliában vannak olyan érzékeny témák, amiket ha nem kerülünk kellő odafigyeléssel, egy másodperc alatt képesek pokollá tenni a legszentebb ünnepet is.
A történet in medias res, szó szerint a dolgok közepébe vág, először csak néhány telefonbeszélgetésbe, majd egy család nappalijának kellős közepébe vezeti be a nézőt. Katrine (Paprika Steen) és férje, Mads (Jacobb Lohmann) különleges karácsonyi vacsorára várják az egész családot. Katrine, a legidősebb a három nővér közül, így ő próbálja egyben tartani a darabjaira hulló, cseppet sem egyszerű rokonságot. Hiszen a szülei már rég elváltak, és a húgai is meglehetősen nehéz esetek, nem is beszélve azok gyakran vállalhatatlanul megnyilvánuló családjáról. Az idei ünnepi vacsora több tekintetben is formabontó, először is a középső testvér, a nemrég pappá szentelt Barbara első miséjét is meghallgathatja a család, mindenki fegyelmezetten figyeli a papnő szavait, egyetlen embert, éppen Barbara hiperaktív fiát kivéve, aki nem hajlandó csendben maradni édesanyja beszéde közben. Másrészt az ajándékok a nyomába sem érnek annak a meglepetésnek, amire senki sem számít. Betoppan a rehabilitációról nemrég kiengedett legkisebb testvér, Patrícia, aki ugyan egyedül is sokkoló lenne, de magával hozza újdonsült férjét és annak kislányát is. Így aztán együtt a nagy boldog család. Ám ahogy az várható volt már a legelején is, a nagyon különböző emberek a legrosszabbat hozzák ki egymásból, így rövidesen a hóvihar mellett elszabadulnak az indulatok is a meghittnek induló szentestén.
A forgatókönyv és a dramaturgiai szál is tökéletesen építkezik, ám mindeközben a szereplőkről lehullanak az álarcok, és szépen lassan kiderül, hogy tulajdonképpen ebben a családban mindenki utál valakit. Az utolsó másodpercekben viszont, a vihar utáni csendben mindenki békére talál. Valaki végleg elhagyja a családot, miközben valaki éppen megérkezni készül oda. A halál és a fogantatás, az élet végének és kezdetének súlya és felelőssége teszi a vígjátékot komoly drámává. Családból egy van, és még ha tökéletlen és szuperkellemetlen is néha, az értéke felbecsülhetetlen és pótolhatatlan. Erre helyezi a hangsúlyt a rendező, aki ebben a nem megszokott karácsonyi filmben a főszerepet is maga játssza el, ráadásul olyan remek partnerekkel, mint Jacob Lohmann (Palackposta, A bűnös, Egy gyilkos ügy, Egy veszedelmes viszony), Fanny Bornedal (A 64-es betegnapló, A híd, Csak egy szerelmesfilm), és Sofie Gråbøl (Egy gyilkos ügy, Gengszterek fogadója, Mifune utolsó dala, A ház, amit Jack épített). A dán filmkritikusok hét kategóriában jelölték a Családi karácsonyt az év dán filmje díjára, többek között a legjobb film, elismerésére, valamint négy színészi díjra. A legjobb forgatókönyv Bodil-díját pedig el is nyerte.
A Családi karácsony a Magyar Filmadatbázison
