Kállai Katalin naplója
A gyermekágyi lázban meghalt ükanyjára például mindig úgy gondolt, mint aki soha nem létezett.
Federico Fellini és Marcello Mastroianni
„Kis erőfeszítéssel már látható, hogy mit tartogat a jövő. Olyan, mint egy kígyótojás. A vékony hártyán át immár világosan látni a tökéletes kis hüllőt.”
Ingmar Bergman Kígyótojása kilóg a sorból. Bizonyos szempontból mintha nem is a rendező filmje lenne. A sokat idézett ego itt föloldódik a társadalmi fenyegetettség tengerében. Abban a fenyegetettségben – az 1920-as évek Németországának kulisszái között – ahol egy jól fölépített terv részeként titkos emberkísérletekkel próbálnak beavatkozni az emberiség globális sorsába. S miközben egy pusztító uralom előkészületei a háttérből mérgezik a napi létezést, s a gerjesztett ellentétekkel meggyötört kisemberek tömege ily módon eggyé olvad, Bauer felügyelő fölteszi a kérdést Ábel Rosenbergnek: „Mit csinál az ember egy lidércnyomásos álomban, amely történetesen nem is álom, hanem maga a valóság? A megállíthatatlanul közelgő vég és széthullás káoszában megpróbál egy kis zugot teremteni, ahol a rend és a józan ész uralkodik… Maga mindennap leissza magát. Ez is nagyon tiszteletre méltó álláspont, Rosenberg … „
xx
A huszadik század második felének másik nagy zsenije a „svéd modell” helyett (az idézőjel enyhén ironikus éllel került ide) az olasz életlátást telíti a többnyire mediterránnak nevezett életigenléssel, miközben a jóléti társadalom jólétének kegyetlenül vérlázító leírását vágja szelíden az arcunkba. Szép embereket látunk saját és a környezetük szépségébe burkolva, és ez látszólag segít. Az effajta mélyre ható vágyakozás próbálja legyőzni azt az ürességet, szenvedélytelen dühöt, amelyet Fellini precízen véghez vitt mágiája előre megfontolt szándékkal elültet bennünk.
1963-ban készült 8 és ½-je (Otto e mezzo) összeforr a Fellini-alteregóként használt Marcello Mastroianni gondolatoktól sistergő, lágy esésű külsejének latinos férfiasságával s a körötte kerengő szebbnél szebb nőpéldányok különleges, ám különlegességükhöz képest bántó jelentéktelenségbe olvadó mivoltával. Mintha egy létezésünktől elválaszthatatlan háború előkészületei bontakoznának ki itt is.
xx
A Netflix vadonatúj négyrészes dokumentumfilmje Jeffrey Epsteinről, a milliárdos pedofilról és soha nem szűnő tragédiákba taszított – feltehetően – több száz áldozatáról, kamerába mondott sorsokon keresztül térképez föl egy hatalmi rendszert, amelyben a magukat törvényen kívülinek kikiáltó hatalmasságok nyilvánvaló érintettsége, a brit András hercegtől Bill Clintonig, egy hallgatólagos törvényekkel működő bűnszövetkezet olajozott gépezetét mutatja.
Nagy vonalakban volt már fogalmunk róla, ám az a finomra hangolt precizitás, amellyel a legfelsőbb körökben dívó köztörvényes bűnök és permanens perverziók elfogadása így vagy úgy, de rá van kényszerítve a társadalomra, atavisztikus félelemmel tölti el a szemlélőt.
xx
A három macskaszerű űrlényből az egyik kivívta magának az alfahím szerepkörét. Elhivatottságát nyilván fölerősíti, hogy termetre nagyobb, mint a másik kettő. A kérdés már csak az, hogy a termet milyen arányban határozza meg a jellemet. Mindenesetre kimért, méltóságteljes, visszafogott és bármi gond adódik, zokog. Egy zokogó alfahím.
xx
A család fenntartásának férfiakba kódolt genetikus kényszere óhatatlanul sérülékenyebbé teszi a létezésüket. Az utód világra hozatalának aktusa viszont a női létet erősíti. A gyermekágyi lázban meghalt ükanyjára például mindig úgy gondolt, mint aki soha nem létezett. Mintha csupán fikció lenne dédanyja elbeszéléseiből. A kulcs az lehet, hogy már dédanyjának is fikció volt.
xx
…huszonegy éves korában, az egyetemi szünetben megszüli azt a gyermeket, aki majd felnőttként egy vita hevében a fejéhez vágja, hogy kiskorában nem törődött vele. Ha jól belegondol, valóban könnyebben vett mindent, amíg kicsi volt. Kábé tizennégy éves koráig. Pontosan addig, amíg neki magának úgynevezett boldog gyerekkora volt, amíg anyja távozása a családból ki nem vetette a semmibe. Legalábbis nem csinált problémát belőle, hogy a kisgyerek mellett elvégezze az egyetemet, hogy hétvégére odanyomja az unokatestvéreihez, mert ment bulizni a csoporttársaival vagy új szerelmének a haverjaival (a srác egyetemi csoporttársa volt), akik „rákospalotai brancsként” maguk voltak az életöröm. Ittak, csajoztak, víg élete volt mellettük a magától értetődő módon, imponáló lazasággal másodrendűnek tekintett nőneműeknek is. Bár kezdettől fogva hisztérikusan védte a gyermeket, az anyai érzés akkor teljesedett ki benne, mikor elérte azt a kort, amikor ő maga megsérült. Amikor egyik pillanatról a másikra át kellett élnie egy anya hiányát.
xx
A kérdés mindig az, hogy melyik éned keres társat.
