Kállai Katalin naplója
A háború ott van az ösztöneidben. Hozod magaddal. A nyelv is őrzi. A hangzás, a B, az R, az Ú…
Dallas Fotó: MAFAB
„Mindenki megtanult kezet mosni, most jöhet a köszönés.”
A stílus volt a legfurcsább. A nyelvi agresszió, amellyel úton, útfélen megszólították egymást. A hétköznapokba minden további nélkül belesimuló drasztikus kommunikáció, amely a kilencvenes évek legelején betörő amerikai sorozatokban dívott (Dallas és hasonlók), a maga valóságtól elrugaszkodott, idealizált mivoltában, az alkotók szándékától függetlenül is tükrözte az amerikai társadalom szégyenérzet nélküli individualizmusát. A szocializmus mézes-mázos áludvariasságán nevelkedett szemlélőt adott esetben elvarázsolta a sosem látott luxus, ám legalább ennyire taszította a szokatlan nyelvi bántalmazás. Nem látta előre, hogy ehhez Európa eldugott felén is könnyedén hozzá lehet szokni. Elég egy némiképp megváltozott társadalmi formáció.
xxx
- Tudod, mért nem akarok az angyalok közé menni az égbe?
- Miért?
- Mert a villámok is ott laknak.
xxx
Számítógépes program, amely a nyelv, a kifejezések, a mondatszerkezetek elemzése alapján pontosan leképezi, mit gondol az illető, aki épp beszél. Egy komputer, amely a szavak legmélyére ás? Ez nagyon poszthumán.
xxx
(háború) A háború ott van az ösztöneidben. Hozod magaddal. A nyelv is őrzi. A hangzás, a B, az R, az Ú… Jön egy pillanat, mikor a járvány hírére erős felindulásból bevásárolsz, majd a szép lassan összetöppedő almát elhasználod bundás almának. A legráncosabbak után nyúlsz, mintha a mozdulat, melyet a beláthatatlan távolból az őseid kényszerítenek rád, eloszlatná a feledés homályát. A selejtes, kidobásra szánt ételeken keresztül éled át múltat. A nedves békák érintését, ahogy apád, a második legkisebb fiú, a háború alatt anyai parancsra a sötét, szűk veremben krumplit csíráz. Vagy dédanyád gyerekkorának tizenkilencedig század végi nyomorát, a halott édesanyját felváltó mostoha diktálta megkülönböztetést, hogy mit jelent mindig a rosszabb falatot kapni. Fenékig kikotrod a tejfölös flakont és minden egyes alkalommal az ő mozdulatai jutnak eszedbe. A több nap, mint tejfölös flakon örök dilemmája.
xxx
Nem tudod, mit írj. Szeretnéd elhagyni a kort, mikor az ellenség láthatatlanná vált. Mikor a járvány, ha meghalsz, nem sajnál. Mikor igyekszel nem krónikus lenni, nehogy krónikátlanul menj el. Próbálsz inkább semmire nem gondolni. Pedig mennyi mindent kéne ebben az utolsó pillanatban összeírni.
xxx
A két szobát négyszárnyú üvegajtó választotta el. A mögé parancsolták be a két gyereket, mikor a televíziózás hőskorában a hat felnőtt – szorosan egymás mellé húzva a foteleket – csak nekik szóló filmet nézett. (Például volt benne csókolózás.) Szülők, nagyszülők, dédszülők. A rögtönzött elzárásra ítélt kiskorúak a tejüvegen át a fények villódzásából próbálták kikövetkeztetni a körvonalazhatatlan történet fordulatait. Kevés sikerrel. Egyszer a nagyobbiknak sikerült csöndben kinyitni az ajtót, és kapva az alkalmon a kisebbik is kisurrant utána. Észrevétlenül beálltak a fotelek mögé. A film végén vették észre őket, és hogy, hogy nem, a kisebbik kapott egy irtó nagy pofont. Talán ez volt az a pont, mikor bizonyos aspektusból elköteleződött a művészetnek.
Ebben a házban később fölnőtt egy ötödik generáció is.
xxx
„Évek óta nem hallok semmit, ami emberi hanghoz hasonlítana.” Kiáltja a világba fogvicsorítva Camus.
xxx
Szerencséjére tartottak otthon irodalmat. Főleg francia és angol klasszikusokat, amiken egyfajta beazonosíthatatlan kód alapján szép lassan átrágta magát. Tetszett neki a sorozatok kötése, hogy inkompatibilis, egymástól fényévnyi távolságban lévő világok húzódnak meg a sorokba rendezett, azonos külső mögött. Többnyire a nyári szünetben olvasott, év közben csak a kötelezőket. Az iskola lefoglalta az idejét. Az az iskolának nevezett mágikus csoportosulás, ahol bizonyos jól felkészült hatalmak elkezdik kinyírni a jövőt.
