Bosszúállók: Végjáték
A Bosszúállók: Végjáték filmként távolról sem hibátlan, de egy korszak megkoronázásának és lezárásának tökéletes.
Anthony és Joe Russo előtt példátlan feladat tornyosult: egy 22 filmből álló, 11 éve tartó szériát kellett méltó módon lezárniuk, a világ egyik legnépesebb rajongótábora elvárásainak megfelelve, de nem behódolva. A Bosszúállók: Végjátékba több ponton is bele lehet kötni, de abba nem, hogy ezt a vállalását egészen bámulatos módon teljesíti.
A film első akadálya ugyanaz volt, mint amivel a másik nagy fanfavorit széria, a Trónok harca 7. évada szembesült: ahhoz már túl közel járunk a szó szoros értelmében vett végjátékhoz, hogy új történetszálakba lehessen belevágni vagy érdemben árnyalni a figurákon, ugyanakkor a finálé sem kezdődhet el idejekorán. Ez esetben még az is súlyosbítja a helyzetet, hogy míg a Végtelen háború a Marvel Moziverzum féltucat filmjének szálait fűzhette tovább, a Végjátéknak egyetlen konkrét kiindulópontra kellett építkeznie.
Ezzel annyira be is szűkült az alkotók mozgástere, hogy az ezernyi elméletet gyártó rajongók számításait nem is tudták maradéktalanul keresztülhúzni: a fanok többnyire még azt is megjósolták, hogy a képregény mely, eddig tartalékolt csúcspontjait fogják elsütni. Éppen ezért a történetet sem fogom részletezni, mert ilyen szempontból már az első mozzanatok is komoly spoilernek minősülnek. Szerencsére azért a Végjátékban is akadnak bőven meglepő húzások (azok számára végképp, akik az elmúlt egy év során sikeresen elkerülték a különböző híreket és fanteóriákat), de tétjei sokkal kisebbek azáltal, hogy ha mással nem is, azzal tisztában vagyunk, hogy ez a film sokkal konkrétabb lezárást fog kapni, mint közvetlen elődje.
Ebből kifolyólag könnyű azt érezni, hogy a várva várt fináléhoz vezető kétórás út csak puszta időhúzás. Bár a rendezők égre-földre megesküdtek, hogy háromórás alkotásuknak egyetlen felesleges pillanata sincs, még ha ez szigorúan véve igaz is, a középrész legtöbb jelenete nem tesz hozzá annyit az összképhez, mint amekkora részt ezek együtt kihasítanak maguknak a cselekményből. Feltűnő, hogy blockbusterhez képest meglepően kevés akciójelenetet látunk, ugyanis a Végjáték második felvonása nem annyira a küzdelemről, mint a múltra való reflektálásról szól. Tagadhatatlan, hogy a film fél-egy órával rövidebb változata valamivel szegényebb lett volna, ugyanakkor egyben lényegesen kiegyensúlyozottabb és lendületesebb is.
De a Végjáték ettől függetlenül is van annyira szórakoztató, hogy még így is elrepüljön ez a három óra. Joe és Anthony Russo megalkották a kvintesszenciális Marvel-mozit, amelyben minden korábbinál elegánsabban fonódik egybe komikum és tragikum, amely csúcsra járatja a képregényes látványvilágot, de közben még főgonosza rezdülései is húsba vágóan emberiek tudnak lenni. Rendezői azonban nem érik be ennyivel: a Bosszúállók: Végjáték a fanservice szótári definíciója is lehetne, annyira agresszíven és profin igyekszik kielégíteni rajongóit – ami ez esetben egyáltalán nem negatívum. Mert nem arról van szó, hogy Russóék megúszásból jelképek és visszautalások garmadájával, közkedvelt motívumok újrahaszonításával szúrják ki a szemünk (lásd Star Wars), hanem egy 11 éves ígéretet teljesítenek be, kézenfekvő tehát, hogy foglalkoznak azzal a múlttal és azokkal a várakozásokkal, amelyek miatt eddig figyelemmel kísértük a Marvel Moziverzumot. Ennek köszönhetően a célvonalhoz érkezvén káprázatos befutót produkál a film: hidegrázós látni az első Bosszúállók óta készülődő csúcspontokat, és szem nem marad szárazon, amikor ilyen-olyan formában búcsút kell vennünk egyes figuráktól, és úgy általában a korszaktól, amely ezzel a darabbal lezárul.
Tehát ahhoz, hogy megfelelően értékelni tudjuk a Végjátékot, ha nem is elvakult rajongás, de valamiféle minimális érzelmi kapcsolat mindenképpen szükséges. Mert valójában nem az adja meg a látottak tétjét és súlyát, hogy mekkora világmegmentésre van ezúttal szükség (ezt az előző 21 világmegmentés után hitelesen már nincs is hova fokozni), hanem az, hogy ezeknek a hősöknek, küzdelmeknek számunkra is érzékelhető történelme van, hiszen már évek óta életünk részét képezik.
Azaz itt hatványozottan igaz, ami a Végtelen háború esetében is: ez a film nem azoknak szól, akik az utcáról beesve, az előzmények ismerete nélkül keresnek szórakozást. Önértekén nézve akadnak a Végjátéknál látványosabb, izgalmasabb, tragikusabb, felemelőbb és kiegyensúlyozottabb művek, és azt is nehéz volna kijelenteni, hogy egyértelműen felülmúlja a Végtelen háborút. De a Végjátékot sem lehet önmagában kezelni, csakis egy sorozat évadzárójához hasonló módon – és ebben az értelemben tökéletes lezárás született. Egy 22 alkotásból álló széria megkoronázásaként a Russo testvérek egészen példátlan élményt alkottak.
A Bosszúállók: Végjáték a Magyar Filmadatbázison
